Most, amikor egy évvel újból öregebbek lettünk, most, amikor újból fölnyilallik szívünkbe a kérdés, hogy honnan jöttünk és hová megyünk, esztendő fordulásakor, désfalvi áldott szokás szerint, e templom előtti téren keressük a felnyilalló kérdésre a választ: honnan? – hová?
Az első kérdésre, hogy felelni tudjunk, vissza kell nézzünk a múltba, vissza kell nézzünk a tegnapokba, az elmúlt esztendőkre és évtizedekre, s a visszanézés perceiben érezzük meg, hogy a múltunknak milyen nagy súlya van, milyen nagy örökséget hagytak ránk, milyen nagy szellemi, erkölcsi szent örökségnek a hordozói vagyunk.
2013-as esztendő minden hajlékba bizonytalanságot hozott, mert amikor a hétköznapi ember nem lát világosan, és nem érti a 2x2 vaslogikáját, amikor botorkázunk, s amikor fátyol van a mi szemeink előtt, akkor senki nem mondhatja, hogy boldog volt az elmúlt esztendő. A boldogságnak a tört szárnyú madarát tartottuk tenyerünkben. Több volt a megpróbáltatás, több volt a naponkénti kihívás, és esztendő végére kevéske az az eredmény, amit a szívben fel tudunk mutatni.
Hogy honnan jöttünk, tudja mindenik. Azt a 365 napot, amit megfutottunk istenhittel, bizakodással, reménységgel, még egy ilyen világban is, amikor szinte naponta érezhetted, mintha isten elfordította volna tekintetét a mi útjainktól. Itt, ahogy a templom előtt állunk, a másik kérdés is földereng a szívünkbe, hogy hova megyünk? S akkor ez a parányi istenhit, ami a léleknek csendességében meg tudott őrződni, ez a parányi istenhit élteti a reménységünket, hogy most igaz, hogy hó borítja határainkat, de a hótakaró alatt alszik a jövendő, és színesre álmodja a jövőt.
Testvéreim! Esztendő forduláskor tudjál mélyen látni, legyen röntgenszemed, ami átsugárzik a testen és meglátja a valót, hogy bár fagy van, hó és hideg, de alól a búza alszik, és boldogabb jövendőről álmodik, hogy lesz munkáskéz, lesz szorgalom, lesz becsület, lesz igazmondás, a szépnek megálmodott jövő lassan valóra válik.
Kommentáld!