A gyerekeknek az istenhite nem csak abban nyilvánul meg, hogy szorgalmasabban tanulnak és imádkoznak, hanem abban is, hogy a társaikkal is jobb a kapcsolatuk, és még a sportokhoz is másképp viszonyulnak.

Esther Jungreis írja egy visszaemlékezésében:

„Shai értelmi fogyatékos kisfiú. Az apja hetente egyszer elhozza az iskolába, hogy tanuljon valamit az iskolában, és beszélgessen kicsit a diákokkal. Ezen a bizonyos vasárnapon az ötödikesek baseballoztak a szünetben. Kimentem, hogy megnézzem őket. A játék a vége felé közeledett, és a feszültség nőttön-nőtt. Shai következet az ütésben, de jóformán még azt sem tudta, hogyan kell az ütőt tartani. Összevissza kalimpált, az első két ütést el is vétette. Ekkor a dobó közelebb húzódott hozzá, és két fiú is segítségére sietett: átkarolták, és segítették tartani az ütőt. A dobó finoman elhajította a labdát. A fiúk meglendítették Shai karját: az ütő éppen telibe találta a labdát. A védőjátékos hagyta, hadd repüljön el mellette, s az összes fiú egyszerre kezdett kiabálni: »Fuss, Shai, fuss!«

Shai futásnak eredt. Útközben az egyik fiú elkapta, és a helyes irányba terelte. Shai futott tovább, s amikor a célegyenesbe fordult, a közönség ujjongani kezdett. »Fuss, Shai, fuss!« – biztatták a fiút. Amikor Shai valahára célba ért, a fiúk felkapták, a vállukra emelték. »Te ütötted a győztes ütést, Shai! – Te ütötted a győztes ütést Shai!« – Éltették. Dicsőséges nap volt ez Shai életében – de talán még dicsőségesebb az ötödikesek számára.”

Egy hasonló csodálatos történet Afrika egyik evangélikus iskolájában történt. A sportnap végén testi fogyatékos fiúk számára is rendeztek futóversenyt. A lelátón éberen figyelték a felsorakozó fiúkat. Valamennyien csak mankóval tudtak járni, és a rajtszalagra is mankóikkal sorakoztak fel. Elindult a mezőny. Élénk buzdítás közepette az egyik fiú már majdnem elérte a célszalagot, mikor a mögötte haladó társa nagyot kiáltva elesett. A nagy igyekezetben lábai összeakadtak és elvágódott. A célszalagnál álló fiú, amikor visszanézett, ott látta a porban elesett társát.

Néhány pillanatnyi hezitálás után megfordult, visszament és felemelte az elesett társát a porból. A fiúk összekapaszkodva, együttesen megfogták a célszalagot és áthaladtak a célon!

A lelátón óriási az éljenzés. Hihetetlenül megható pillanat és látvány, ahogy együtt ünnepelnek a fiúk a nézőkkel együtt.

Azoknak a gyerekeknek, akiknek valóban sikerült meghallani Isten szavát, a gondolkodásuk, a magatartásuk és az egész világnézetük megváltozik. Megtanulják, mi számít igazán az életben, és hamar megértik, hogy akadnak fontosabb dolgok annál, mint hogy ki a győztes, így például, hogy ne bántsunk, ne szégyenítsünk meg másokat.

Olyan kultúrában élünk, amelyben a sportot majdnem szentként tisztelik, és a játék szinte túlnő az életen. A győzelem érdekében szinte minden megengedett, minden igazolható.

De van olyan cél is, ami fontosabb a győzelemnél, és ez nem más, mint az Isten törvényei szerinti élet, az együttérzés és az, hogy szeretetteljesek legyünk másokkal.

Hofher József jezsuita szerzetes