Boldog Bánfi Buzád (? - 1243)

Vagyonos családból származott. Megházasodott és családot alapított. 1233 körül, a vagyonát fiaira hagyta és ő belépett a domonkos rendbe.

Fáradhatatlanul hirdette Isten igéjét. Kitartott Isten és a hit mellett még akkor is, amikor a tatárok betörtek Magyarországra és ölték a papokat és szerzeteseket.

A prior megparancsolta a szerzeteseknek, hogy meneküljenek, de Buzád maradt. Olyan alázattal kérte az engedélyt, hogy maradhasson, hogy a prior megadta számára.

Kitárt karokkal imádkozva a templomba ölték meg 1243.december 8-án.

A szerzetestestvérek lefejezve és lándzsával átszúrva találtak a holttestre.

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Buzád az egész Magyarországon leghatalmasabb Bánfi családból származott. Már felnőtt volt, amikor a mulandó gazdagságot és hírnevet megvetve fiaira hagyta rangját, és 1233 körül nagy buzgósággal a domonkos rendben kezdett szerzetesi életet.

Mivel a világi tudományokban már korábban jártasságot szerzett, hamarosan Isten igéjének fáradhatatlan hirdetője lett.

Mikor a tatárok Magyarországra törtek, s különös kegyetlenséggel pusztították Isten szolgáit, a prior megparancsolta szerzeteseinek, hogy meneküljenek, de Buzád nem törődvén az életveszéllyel, kérte, hogy maradhasson és vigasztalhassa a keresztény népet.

Oly állhatatosan kérte, hogy végül engedélyt kapott a maradásra. Miután társai már biztonságban voltak, Buzád elindult, hogy meghaljon Krisztusért, s ugyanerre buzdította a népet is. Mikor a tatárok csapata már a közelben volt, a maroknyi nyájat üdvös intelmekkel a Krisztusért elviselt dicsőséges halálra lelkesítette. Ő maga a templomban, mintha feszületen lenne, kitárt karokkal imádkozott az oltár előtt. Így ajánlotta föl magát egészen elégő áldozatul, s így ölték meg a1243. december 8-án. A barbárok elvonulása után visszatérő testvérek lefejezve és lándzsákkal átszúrva találták, és nagyon bánkódtak miatta.

Az egyik testvér már három napja étlen és szomjan siratta Buzádot, amikor elragadtatásba esett, s hallotta, amint a siratott vértanú mondja neki:

,,Nemde szenvednie kellett Krisztusnak, és így bemennie dicsőségébe? A jelen idő szenvedései nem arányosak az eljövendő dicsőséggel''.

Erre a testvér többet már nem siratta, hanem örvendezett.