Amikor
a csendről hallunk és arról, hogy mennyire szükségünk lenne rá, akkor
ódzkodunk tőle. Mindennapos rohanás, állandó zaj és nyüzsgés. A csend
valahogy ritkán szerepel ezek között.
Őszintén
féltem a július közepei szentkúti lelkigyakorlattól, a csendtől, és
ami a csendben rám vár. Mosolyogva gondolok vissza félelmeimre, hiszen
már tudom, hogy a csendben maga Isten várt, így nincs mitől félni. A
lelkigyakorlat nagyon jól fel volt építve, a témák napokra lebontva,
minden nap közös szentmise, zsolozsma, délelőtt-délután előadás,
elmélkedés és csend. Ez a csend azonban egyáltalán nem volt zavaró, vagy
tömény. Volt benne kacsintás, mosoly, érintés. Segített tisztábban
látni dolgokat, problémákat, felmerülő kérdéseket, megtalálni a hitet.
A
hetet olyan közös programok színesítették, mint az agyagozás, lábmosási
szertartás, liturgikus tánc, taizéi imaóra. 13 ember különböző
vágyakkal, elképzelésekkel jött Szentkútra. Az utolsó közös
élménymegosztásnál viszont mindenki csillogó szemekkel mesélt a
tapasztalatairól, nehézségeiről, a kegyelmekről, amit a Jóistentől
kaptunk. Nehéz szívvel, de megújult lélekkel utaztunk hazafelé.
Köszönöm
ezt a hetet elsősorban a szegénygondozó nővéreknek, áldozatos
munkájukat, hogy nem csak megszervezték és lebonyolították a
lelkigyakorlatot, hanem ténylegesen részt vettek, jelen voltak. Köszönöm
a kis csapat sokszínűségét és nyitottságát. De legfőképpen Istennek,
hogy egész végig kézen fogva vezetett.
Lócskai Anikó
Kommentáld!