Ó Uram, „légy megmentő sziklám, erős váram!”(Zsolt 71,3)   

 1. A betániai vigasztaló megállás után Jézus visszatér Jeruzsálembe, folytatja - immár utolsó - vitáit a farizeusokkal, és tanítja a népet. „Számat éles kardhoz tette hasonlóvá... mint a hegyes nyíl, olyanná tett” (Iz 49, 1-6). Jahve Szolgájának alakját Krisztusra lehet alkalmazni; ő is szembeszáll ellenségeivel, nem mintha kardként vagy nyílként el akarná őket pusztítani, hiszen üdvözíteni jött és nem ítélni (Jn 3, 17), hanem hogy isteni szabadsággal leleplezze tévedéseiket és elítélje gonoszságukat. Igen, mindig lesznek olyanok, akik - mint a farizeusok - elutasítják Krisztus üzenetét és szeretetét. Jézus kínszenvedésének ez a legkeserűbb oka. A próféta szavai ezt a fájdalmat is megsejtetik: „Hiába fáradtam, ha hontalanul tékozoltam erőimet” (Iz 49, 4). Krisztus aggodalmát azonban mindig az Atyába vetett bizalom kíséri: „kezének árnyékában rejtegetett... s így szólt: »A szolgám vagy, benned fogok megdicsőülni«“ (2—3). Ez a dicsőség kárpótolja majd végtelen mértékkel az emberek elutasító magatartásáért. Isten nem örökre engedi át szeretett Fiát a megalázásoknak és halálnak, hanem a feltámadással kiszabadítja ezekből, és így megmutatja a világnak saját dicsőségét és Krisztusét.      Az utolsó vacsorán, mindjárt az elárultatására vonatkozó kijelentés után, Jézus ugyanilyen értelemben nyilatkozik: „Most dicsőül meg az Emberfia, s Isten is megdicsőül benne” (Jn 13, 31). „Most” - ugyanis az árulás vezeti be Krisztus kínszenvedését, és egyben azt a dicsőséget is, amelyet az Atya készített számára. Krisztus dicsősége magának az Atyának megdicsőítése lesz és egyben az emberek üdvössége. A kínszenvedés mindig úgy áll előttünk mint Krisztus felmagasztalásához és a világ üdvösségéhez. vezető út. A próféta is ebben a fényben látta, amikor Jahve szolgája szenvedéseinek leírását ezzel a nagyszerű kijelentéssel zárja: „Kevés az, hogy szolgám légy, s fölemeld Jákob törzseit, és visszatérítsd Izrael maradékát. Nézd, a nemzetek világosságává tettelek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig” (Iz 49, 6).

2. Szent János evangéliumának a mai napra kijelölt szakasza a legszomorúbb kijelentéseket tartalmazza, amelyeket Jézus valaha is tett tanítványainak: „Bizony, bizony, mondom nektek, egyikőtök ma elárul... Mire megszólal a kakas, háromszor megtagadsz”(Jn 13, 21. 38.). Jézus tudja, hogy elárulják, előre tudása azonban nem teszi érzéketlenné. A pillanat közeledése annyira megindítja, hogy János tanúsága szerint „mélyen megrendült a lelke” (21). Megrendül az emberiség Megváltója, aki isteni mivoltában emberi szívvel szeret és szenved. Fájdalma azonnal visszhangra talál Péterben, a lánglelkű és indulatos apostolban, aki azonnal tudni akarja, ki az áruló. Talán azért, hogy szemrehányást tegyen neki és megakadályozza gonosz terve kivitelezésében. Még csak eszébe se jut, el sem tudja képzelni, hogy ő maga is elbukhat a kísértésben. A Mester iránti szeretete nagy és őszinte, azonban elbizakodott és túlságosan magabiztos. Péternek meg kell tanulnia, hogy senki sem tarthatja magát jobbnak a másiknál, még az árulónál sem. És valóban, még ugyanazon az éjszakán, néhány órával az Úrnak tett kijelentése után - „Életemet adom érted!” - keserűen megtapasztalja gyöngeségét. Először a Getszemániban, ahol, akárcsak a többiek, elalszik, miközben Jézus halálküzdelmét vívja. Másodszor ugyanitt, Jézus elfogatásakor ő is elmenekül. Harmadszor - és ez a legfájdalmasabb - Kaifás házában. Egy szolgáló felismeri benne Názáreti tanítványát, a pánikba esett Péter azonban tagad: „Nem tudom, nem is értem, amit mondasz” (Mk 14,68); és ezt háromszor megismétli. Mi több, harmadszor még kifejezettebben, amint ezt Márk tanúsítja: „átkozódni és esküdözni kezdett: »Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek«“ (71). Péter tagadását Márk írja le a legrészletesebben. Tanítványa ajka által így tesz alázatos vallomást az Apostolok Feje, hadd szolgáljon ez tanulságul minden hívőnek. Senki sem lehet biztos abban, hogy nem esik el. A kakas szavára, de még inkább Jézus tekintetére (Lk 22, 61) Péter magába tér, és valószínűleg visszaemlékezik Jézusnak azon az éjszakán mondott szavaira: „Nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15, 5). Péternek most már nincs szüksége arra, hogy a Mester sürgesse; már megértette ezt az igazságot és „keserves sírásra fakadt” (Lk 22, 62). A megbánás áldott könnyei megmossák és alázattá olvasztják az elbizakodottságot.

                                                              Ima

Ne felejtsd el, Jézusom, mily sokba kerültem neked! Emlékezz arra, kegyes Istenem, milyen árat fizettél értem, bűnösért, a keserű keresztfán! Arra emlékezz, kegyelmes Megváltó, amit tenni akartam, s ne arra, amit tettem...      Ó édes Uram Jézus Krisztusom, hányszor nyújtottam neked keserű epét viszonzásul az édes mézért, amit Te adtál nekem! Mennyi bűn annyi ajándékért! Mennyi rossz annyi jóért! Ajándékaidat élvezve hányszor bántottalak meg ugyanazokkal a dolgokkal!      Ajándékod elfogadva hányszor hadakoztam a gonosz szellem és a világ zászlaja alatt... Add meg végre a kegyelmet, hogy neked a jóért ne rosszal, hálával és ne hálátlansággal fizessek, hogy keserűséget érezzek valahányszor Fenséged ellen teszek vagy gondolok valamit, és hogy a jövőben szeretetért szeretetet, vérért vért, életért életet adjak neked.

 Varanói Boldog Camilla, Lettere, Op. sp. 363—364

Forrás:
P. Gabriele di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006