Adventi ima...

Látod, Istenem, milyen esendő vagyok? Ha legalább nagyjából rendben mennek a dolgaim, sokszor elfelejtek beszélgetni Veled. Bezzeg, ha fáj, szorít, sajog, ha kényszerít valami ott belül, rögtön kicsúszik a számon, szinte észrevétlenül: Istenem, add, hogy...

Haragszol ilyenkor rám? Kérlek, bocsásd meg ezt a vétkemet is! Bocsáss meg, hisz most is kérni szeretnék. Nemcsak magamnak, hanem másoknak is. Nekünk, akik eszeveszett tempóban száguldozunk az adventi fényekkel ékesített utcákon, böngésszük a karácsonyi katalógusokat, hogy mit milyen hitelből lehet megvásárolni, hogy gazdagabb legyen az ünnepünk. Uram, add, hogy ne higgyük el, hogy plazmatévéktől, fals zenéket kiabáló télapóktól, és 0 százalékos THM-től leszünk
boldogabbak!

Bármilyen régimódian hangzik, adj vissza nekünk a dió és alma öröméből egy kicsit! Add, hogy boldogan tudjunk gyönyörködni a gyerekeink álomittas szuszogásában, add, hogy tudjunk nevetni és merjünk sírni, ha úgy esik jól. Hogy néha meg tudjunk tisztulni egy nagy zokogásban, és ne szégyelljük, hogy nemcsak csörtető, sikerorientált, manipulált géplények vagyunk, hanem érző, sérülékeny, törékeny emberek, akik kapnak elég sebet földi pályafutásuk során. Uram, add, hogy meg tudjunk gyógyulni bajainkból! Add, hogy érezzük, mikor érdemes tíz körömmel kapaszkodni, és mikor kell elengedni. Add, hogy ha elengedtünk valamit, ami fontos volt, kibírjuk a veszteség fájdalmát - ember módon, emberien. Szabadíts meg minket a gyűlölettől, bosszúvágytól, ellenségeskedéstől, acsarkodástól! Add, hogy higgyünk egymásnak, egymásban!

Add, hogy legyen kedvünk gyertyafényben egy tiszta papírlapra tollból tintát maszatolni, csak úgy, a saját örömünkre. Add, hogy mosolyogjunk a csend hallatán, hogy találjuk meg minden napban az ünnepünket. Add,hogy gyakran kezdjük így a Veled való beszélgetést: köszönöm, Istenem! Bocsásd meg a vétkeinket, és add, hogy magunknak is megbocsássuk tévedéseinket.

Adj békét, mindnyájunknak, Uram!

Válasz

Itt még nem az anya szíve alatt fejlődő magzatra kell gondolnunk, hanem Mária lelki nagyságára, ami miatt ő "áldottabb minden asszonynál". Ő Éva, az örök nő antitézise. Az engedetlenségre Mária igenje, a lázadásra a Szűzanya alázata, az Ádámmal a bűnben való összefonódásra a Krisztus mellett a megváltás művében való mindvégig tartó kiállás válaszol. Ahogyan azt már az egyházatyák is megfogalmazták: a Máriának mondott Ave megfordítja Éva nevét; a két szó egymásnak tükörképe. A második az elesés, a bukás szava, az első a felemelkedés, Isten üdvösségének igéje.

Ez a hatalmas titok, amely szinte túláradóan egybefogja az egész üdvtörténetet, a kezdetektől a Jelenések könyvének végkifejletéig, természetesen túlnő Mária személyén. Ő, a fiatal zsidó leány csodálkozással áll meg a misztérium előtt, s így is teszi fel kérdését, amely a megérthetetlenre vonatkozik: "Hogyan történhet meg ez?"

Az angyal ugyanazt a választ adja, mint amelyet Jézus is az üdvözülés mikéntjéről, lehetetlenségéről őt faggató apostoloknak: "Embernek ez lehetetlen, de az Istennek nem. Mert az Istennek minden lehetséges" (Mk 12,27). Az ember harcának, küzdelmének, belső meghasonlottságának, a bűn drámájának megoldása túlnan fekszik az emberi lehetőség határain. Amit leromboltunk, újra felépíteni nem tudjuk. Ám Istennek ez lehetséges. Ő Szavával teremtette a világot a semmiből - s amikor a világ önnön hibájából a bűn révén a káosz, az üresség, a semmi, a halál felé kezd visszazuhanni, Isten megint csak a Szavával siet az elbukott emberiség segítségére. "Az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be" (Jn 1,14).

Ez a dicsőség a megtestesülés, Jézus földi életének nagy titka. Hiszen a kereszten, a szenvedésben, emberi összetöretettségében olyannyira dicstelennek látszott - s mégis az örök Isten fénye ragyogott át rajta. Mindez az első és a második Úrjövet közötti várakozás titkára, a világtörténelem Húsvéttól végítéletig tartó hatalmas, évezredes Adventjére utal. Hiszen a Fiú eljött - a mennybe ment, de itt maradt. A Máriának mondott szavak élnek az Egyház szívében, aki újra és újra szentségi módon nem csak jelenvalóvá teszi, de meg is valósítja a megváltás kegyelmét a világban.

Mária méhe, az első szentély, ahová Isten belép, titokzatos módon egy a második szentéllyel, az Egyházzal. Hisz mi is, a hívek közössége, Krisztus misztikus teste, bensőnkben foganjuk meg újra és újra az Igét, amely csodálatosan termékennyé válik a kegyelem által. Az Advent nem csak a várakozás, hanem egy nagyon sajátos lelki gyümölcshozás, benső termékenység időszaka is. Mária méhében kilenc hónapon át fejlődött ki a magzat - az Egyház, az évszázadok zarándoka ugyanígy szervesen nő, fejlődik, mélyül el a kinyilatkoztatott titkok ismeretében. Mindezt a Szentlélek kegyelmet hozó árnyékában, Isten oltalma alatt, az ő sugarában teszi.

Ezt a megrendítő titkot Mentes Mihály - talán kicsit régiesnek ható - versében megragadja, amely vers egyházi népénekként vált ismertté:

"Mária, Szűzanya Názáretből indul útnak.
Az úton fa, virág egymásnak szent titkot súgnak.
Madárkák zengenek, az ég is ráragyog:
Földön még nem esett íly nagy dolog
Mária szent szívén dobog szíve örök Úrnak."



Az utolsó sor, Istennek Mária szívén dobbanó szíve, a legmélységesebb titkot fejezi ki: az Úr vele volt, hogy velünk lehessen. Mária Dominus tecum-a összerímel az Emmánuel-lel. Veled az Isten - velünk az Isten. Advent és Karácsony titka ez.

Válasz