Az angyal, aki megjelenik Dánielnek, az Isten trónja körül összegyűlt angyalok seregéhez vezet el minket.
A látnokoknak és prófétáknak újabb és újabb képekben nyilatkoztatja ki magát a Biblia Istene, hogy megerősítse és felkészítse őket a rájuk bízott feladatra: az őrködésre és a figyelmeztetésre, a büntetésre és a vigasztalásra.
Ilyen bibliai látomása, melyekben angyalok és hatalmas szellemi lények élő fény- és színtengerként teszik láthatóvá Isten láthatatlan dicsőségét, Dánielen kívül Izajás és Ezekiel prófétának is volt ugyanúgy, mint Jánosnak, az újszövetségi látnoknak is.
Egyvalami azonban mindegyik leírásban közös: A látomás, melyben az ember az Úr dicsőségével találkozik, Isten szolgálatába állítja, követévé teszi őt. Ez különösen Izajás próféta meghívásának történetében lesz jól látható:
Abban az esztendőben, amikor meghalt Uzija király, láttam az Urat. Magas és fönséges királyi széken ült, és uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok lebegtek fölötte: mindegyiknek hat-hat szárnya volt. Kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, s kettővel lebegtek és harsány hangon mondogatták egymásnak: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!” Még a küszöbök alapjai is megrendültek harsány hangjuktól, és a templom tele lett füsttel. Erre így szóltam: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát.” Akkor az egyik szeráf odarepült hozzám, a kezében izzó parazsat tartott, amelyet csípővassal az oltárról vett. Megérintette vele az ajkamat és így szólt: „Nos, azáltal, hogy ez megérintette ajkadat, eltűnt gonoszságod és bocsánatot nyert a bűnöd.”
Aztán hallottam az Úr szavát, amint így szólt: „Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?” Így válaszoltam: „Itt vagyok, engem küldj el!” Erre így szólt: „Menj, mondd meg ennek a népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne fogjátok föl. ”(Iz 6,1-9)
A szerető imádattól égő szeráfok, akikről Izajás számol be, és a titokzatos kerubok, akiket Ezekiel lát, már nem „követek.” A késő-biblikus és kora-keresztény hagyomány értékőrzőkként ismeri őket, a Paradicsomba vezető út őreiként és Isten trónjának hordozóiként is.
Isten dicsőségének fényéből lépnek elő, ugyanakkor védőzónát is képeznek az Istent megérinteni akaró emberi vágynak, hogy Isten elemésztő fényessége ne eméssze el az embert.
Olyan lények, akik megrázzák a szívet, és felébresztik az emberben azt a bizonyosságot, hogy Isten elviselhetetlen fényességében és kifürkészhetetlen mélységében elveszne. Ők nem szépítőleg, hanem „izzó parázzsal” válaszolnak az ember kiáltására: „Jaj nekem, tisztátalan ajkú ember vagyok.” De aztán, ha az izzó parázs megérintette az ajkunkat, akkor egész lényünkkel - nem csak az ajkunkkal! - be tudunk kapcsolódni a „Szent az Úr!”-ba