Zakeus története megkoronázza és kiteljesíti az igazságtalan bíró és az özvegyasszony meg a farizeus és a vámos példázatát. Az első két történet az imáról, az istenkereső emberről szól. A harmadik a Jézussal való személyes találkozás katarzisáról. Az asszony állhatatossága és a vámos bűnbánata az Istennel való kapcsolatkeresés egy-egy pillanatfelvétele. Zakeus története magába sűríti és kiteljesíti a két előbbit.

A vámosok feje gazdag ember volt. Szerette volna látni és megismerni Jézust. Tudta, hogy arra kell elhaladnia, de a tömeg és alacsony termete miatt nem láthatta. Ezért előre szaladt és felmászott egy vad fügefára.

A vámosok a Római Birodalom hatóságaitól koncesszióba vették az adószedés jogát. A megszállókat csak az érdekelte, hogy megkapják a szerződött összeget. Az ezen felül, saját zsebre beszedett bevételekkel nem foglalkoztak. Legalábbis addig nem, amíg nem volt lázadás. A nép ezért gyűlölte a vámosokat. Hiszen nem csak az idegen hatalom érdekeit szolgálták ki, hanem a saját népük kárára gazdagodtak.

Zakeus nem lehetett ostoba és primitív ember. A vámosok feje volt. Tudta, hogy miként kell a rómaiakkal tárgyalni és szerződni, ahogy azt is, hogy mi a módja annak, hogy a saját beosztottjait rendben tartsa. Ambiciózus egyén lehetett. Öntudattal és érdekérvényesítő képességgel. Előrelátással és profitoptimalizáló érzékkel. Sikeres és gazdag vezető volt.  

Most mégis egy különleges helyzet adódott. Egy Jézus nevű ember, akiről sokat hallhatott, felébresztette a kíváncsiságát. A fővámszedő most sem késlekedett. Felmérte a helyzetet, és cselekedett. Előre szaladt. Gyorsabb, előrelátóbb volt, mint a többiek. Kockázatot is kellett vállalnia. Nevetségessé válhatott, vagy elszalaszthatta volna a soha vissza nem térő lehetőséget. Zakeus, mint oly sokszor korábban, a lehetséges legnagyobb hasznot szeretné. Nem törődik a szégyennel vagy a megvetéssel. Szerette volna látni és megismerni Jézust. A maga részéről mindent megtett ezért, hogy ez a vágya teljesüljön.

A történet itt vesz valódi fordulatot. Többszörös értelemben is. Először az lep meg bennünket, hogy Jézus egyáltalán észreveszi a fára felmászó fővámost. Másodszor az, hogy nem szégyeníti meg.  Hiszen mondhatta volna: „Nézzétek ezt a gazembert! Ahelyett, hogy szégyenében elbujdosna, még itt kíváncsiskodik?” Harmadszor azon csodálkozunk, hogy nevén szólítja őt. „Zakeus!” Nem tudjuk, hogy Krisztus Urunk honnan ismerhette, de a személyt ismerő és nevén szólító gesztus isteni tulajdonság. Végül a legmeglepőbb, hogy Jézus nála, a közmegvetésnek és közutálatnak örvendő helyi hírességnél akar megszállni.

A Zakeus esetét megelőző történetekben az özvegy állhatosan küzd igazáért. A vámos bűnbánattal folyamodik irgalomért. De Jézusban maga Isten szólítja meg az őt kereső és érte a nevetségesség kockázatát vállaló, korrupt, gazdag, bűnös és mégis kíváncsi és őt megismerni akaró személyt. Talán éppen ezért nem ér véget itt a csodák sora. A nevén szólított fővámszedő – mit sem törődve a botránkozó közhangulattal –, örömmel lemászik a fügefa inkognitójából és vendégül látja az Urat.

És ezután következik a nemcsak Zakeus történetét, hanem az állhatatosan imádkozó özvegy, meg a gőgös farizeus és a bűnbánó vámos példáját is lezáró csattanó. Az a katarzis, amit a Jézussal való személyes találkozás újdonsága jelent.

„Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megkárosítottam, négyannyit adok helyette.”

Zakeus abba a dinamikába helyez bennünket, amely szerint ugyan fontos az állhatatos imádság és nélkülözhetetlen a bűnbánat, de a ház üdvössége abból fakad, ha az ima nem csak parttalan szószaporítás, a bűnbánat pedig nem reked meg a következmények nélküli önostorozásnál.

Zakeus ambíciója, a felé megnyilvánuló krisztusi szeretet által olyan célt ér, amit a vagyon és a hatalom megszerzése révén áhított megszerezni, de megnyerni sohasem tudott. A tulajdona felét szétosztó és a megkárosítottakat négyszeresen kompenzáló nagyvonalúságnál már csak azok nagyobbak, akik minden vagyonukat a szegényeknek adták és követték Jézust.     

Itt mi, hétköznapi emberek és átlag keresztények meg is döbbenünk és meg is ijedünk talán. Zakeus boldog nagyvonalúsága, és sok más vagyonát teljesen elosztó istenkereső mindenről lemondó szegénysége talán túl radikálisnak tűnik számunkra. Pedig – csak néhányat említve – így tett Remete Szent Antal, Nagy Szent Bazil, Assisi Szent Ferenc és Aquinói Szent Tamás is. Hogy miként voltak erre képesek? Befogadták Krisztust. Az istenembert, aki isteni mivoltához nem ragaszkodott zsákmányként. Aki felülmúlhatatlan szeretetét azzal mutatta meg barátai iránt, hogy mindenét, életét adta értük.

Ő a vámosok és bűnösök barátja. A mi barátunk is. Bennünket is ismer és szeret. Tudja, hogy szeretnénk látni és megismerni őt. Minket is a nevünkön szólít és nálunk is szeretne megszállni. Milyen jó lenne örömmel leszállni kompenzációink vad fügefájáról és befogadva Jézust átélni az üdvösség katarzisát, aminek Zakeus nagyvonalúsága csak kísérőjelensége volt.