2. A mennyei Jeruzsálem (Jel 21, 10–14. 22–23)

A szentíró látomásában az Egyház is az örök boldogság jelképe, előkészítője. Az ősegyház fokozatosan éri el nagykorúságát, s így előrevetíti a mennyei Jeruzsálem képét. Isten új népe, az egyház a végső idők Izraeljét testesíti meg, ahol egységben lesz a szétkergetett nyáj, szabad, nagykorú, önkéntes szeretetben, örök fiatalon váltja valóra Krisztus akaratát. Az egyház is isteni alapítású, Isten oltalma alatt áll, az ószövetség jogutódja és Isten új választott népe. Krisztus a szegletkő, alapköve az apostolok tanítása. Létében, szolgálatában, liturgiájában, közös imájában és dicsőítésében elővételezi a mennyei Jeruzsálemet.

3. Jézus megígéri a Szentlelket (Jn 14, 23–29)

Jézus megosztja velünk Lelkét és nevet ad neki: Vigasztaló, Szószóló, Segítőtárs. Egy fel nem fogható és mégis valóságos titokra utal, amelyet az apostolok is igazából pünkösd után értenek meg. A megígért segítőtárs ugyanis Jézushoz hasonlóan személy. Jézus és az Atya közös lelke. Belülről érint meg, a szívünket teszi fogékonnyá, hogy emlékezzünk arra az igazságra, ami Jézus által jutott el hozzánk. Nem a hazugság lelke, amely hamis reményeket ébresztene, hanem az igazságé, amelyben megismerjük a teljes igazságot, és azt meg tudjuk különböztetni a tévedéstől, a félrevezető áligazságoktól.

A Szentlélek az Isten éltető lelke, akit Krisztus egyházára árasztott, hogy világító fáklya, belső tűz, lendületet, állandó lelkesedést és frissességet adó őserő legyen, aminek folyton érződnie kellene hétköznapi szeretetünkön és tenni akarásunkon is. A Szentlélek által ápolja egyházunk a kinyilatkoztatást, gondozza a jézusi tanítást és hirdeti az örömhírt. A Szentlélek segít minden hívőt, hogy saját magában is elmélyítse az evangéliumot, újból és újból felszítsa az istenszeretet tüzét, hogy ne akadjunk fönn az apostol ügyetlenségén, hanem érdeklődéssel és bizalommal fogadjuk a hétről-hétre hirdetett bibliai tanítást. Ha nem így történik: velünk, befogadókkal van a gond. Az ember az Isten kegyelmének edénye. Az edény csak akkor alkalmas a folyadék befogadására, ha ép, ha nem lyukas. De gyarló emberek vagyunk, hitünk is megfogyatkozhat, a kegyelem kicsöpöghet a lyukas edényből. Az egyház hitét is gyöngíthetik a tagok bűnei, felszínessége, közömbössége, lustasága, amikor kényelmesen berendezkedünk a középszerűség nyugodt, felelőtlen állapotára és képtelenek vagyunk a változásra, amikor hiányzik a bátorságunk, és nem merünk kockáztatni. Ilyenkor – ahogyan Ferenc pápa nemrég fogalmazott – olyanok vagyunk, mint az alkalmi gyermekgondozó, akinek az a fontos, hogy a kisbaba aludjék, és ne rosszalkodjon. Nem anya(szent)-egyház vagyunk, aki szüli gyermekeit a Lélekben, hanem csak pesztrálunk, „bébiszitterkedünk”, hogy fenntartsuk a változatlanság megkövesedett biztonságát. Csodálkozunk, hogy így nem hagyunk teret, helyet, szerepet a megújító Szentléleknek?

Jézus, amikor lelkét küldi apostolaira, mintha azt mondaná nekünk: vállaljátok önmagatokat és egymást. Szegődjetek bátran szolgálatomba, legyetek a Szentlélek munkatársai, merjetek dönteni! Ha kell, menjetek szembe a fennálló kordivatokkal és trendekkel, és éljétek a szeretet parancsát akkor is, ha nem jövedelmező. Ne a triumfalista, győzedelmes egyház mögé bújjatok, hanem szolgáljatok és fedezzetek fel engem a legkisebbikben, azokban, akik között éltek.

Szerző: Sebestyén Péter