„Vajon melyik a fő esemény? A járvány vagy a húsvét?” – tette fel a kérdést Papp Miklós a beszélgetős előadás elején. A húsvéti ikonon azt látjuk, hogy Krisztus kiemeli az árnyéklétből az embert, és felvezeti a fényre. Az előadók a húsvét szempontjait előtérbe helyezve vizsgálták a járvány okozta válsághelyzetet.

„Sokan vesztették el valamelyik hozzátartozójukat, volt, akinek megroppant az egészsége, mások hosszabb-rövidebb időre munkanélküliek lettek. Az emberi kapcsolatok is próbatétel elé kerültek, megkérdőjeleződött az eddig oly biztosnak látszó, kiszámítható jövő: kicsúszott az irányítás a kezünkből” – tette hozzá Somogyiné Petik Krisztina. A tudományba vetett bizalom is megrendült, a jogalkotás is válságban van, hiszen a bevezetett intézkedések sokak szemében diktatórikusnak tűnhetnek. De sok hívő ember istenhite is megremegett. Sorsközösségbe kerültünk, ugyanakkor az is látszik, hogy mindenki másképp szenved ettől a helyzettől, ráadásul bevált megoldásaink sem működnek.

„Sajnos sok áldozata volt ennek a járványnak, sok hozzátartozó pedig el sem tudott búcsúzni elveszített családtagjától” – tette hozzá Elekes Szende. Ez erős tehetetlenségi érzést, bűntudatot kelthetett a gyászolóban. A normál helyzetben rendelkezésre álló közösségi támogatás sem volt meg, sőt, még a temetés megszervezése sem mehetett úgy, ahogy eddig. Hogyan segíthetjük a gyászolót? A legelső a részvét kifejezése, ami lehet akár egy együttérző mondat. Meg kell kérdeznünk tőle, hogyan érzi magát, engedjük, hogy kifejezze a fájdalmát. Fontos a gyakorlati dolgokban való segítség is.

A spirituális kapaszkodóknak is nagy jelentősége van abban, hogy megküzdjünk problémáinkkal. Jézus minden szenvedővel együtt szenved. Gondoljunk arra, hogy Krisztus is fulladozott a kereszten. Isten az ember egész életét nézi, valamiképp nekünk is egyben kell látnunk szenvedő szeretteink életét.

Az irgalmas Isten mindig felkínál egy finom szálat, melyet megtalálhatunk szenvedéseink közepette is.

Fontosak a keresztény rítusok, melyek segíthetnek a feldolgozásban is. Ebben a helyzetben mindenki „lefagyott”, sokszor nem tudtuk, mi a helyes. Ez természetes, nem szabad emiatt bűntudatot éreznünk. „Ki szabad mondanunk a fájdalmunkat, kifejezhetjük indulatainkat is, de ne csapjanak át ezek káromkodásba. Érdemes olvasni azokat a zsoltárokat, melyekkel kiimádkozhatjuk az ég felé a kínjainkat” – hangsúlyozta Papp Miklós morálteológus.

A gyerekek gyásza eltér a felnőttekétől. A gyermek észreveszi a változást, a felnőttek magatartásának átalakulását. Sokszor nem szavakkal, hanem testi tünetekkel jelzi, hogy valami bántja. A veszteséget, a halált ne tegyük tabuvá, mert akkor a fantáziájával fogja pótolni a hiányzó információkat, emellett egyedül marad a fájdalmával. A beszélgetés során ne használjunk költői képeket, vallási szimbólumokat. Ugyanakkor óvnunk kell a gyerekeket a híráradattól, szorongásukat pedig oldanunk kell. „A hétköznapi rutin változatlansága és a családi rítusok segíthetik a gyermeket, de a tanároknak is fontos szerep juthat a veszteség elfogadásában” – emelte ki Somogyiné Petik Krisztina.

„A válságra sokféle választ adhatunk. Pszichológiai szempontból van, ami helyes, és akad olyan is, ami túlzás” – tette hozzá Elekes Szende. A félelem érthető és normális reakció. Erre szükség is van, hiszen ez is arra ösztökél, hogy vigyázzunk magunkra és egymásra. Az általános bizonytalanság által kiváltott szorongás is érthető, ám ha megbénít bennünket, ha akadályoz a hétköznapi feladataink elvégzésében, akkor azt már kezelni kell. A kedvetlenség, a lehangoltság és a motivációvesztés is gyakori lelkiállapot válság idején. Vannak sajátos, pozitív következményei is ennek a krízishelyzetnek. Erősödött a szolidaritás, az együttérzés, emellett a válság az élet számos területén kreatív megoldások kiötlésére sarkallta az embereket. Jó példa erre az „Isten keze”: egy ápoló melegvízzel töltött kesztyűt tett egy beteg kezére, hogy érezze a test melegét.

A krízisre adott válaszok között sok szélsőséges reakciót is találunk. A tagadás mellett az elméletgyártás is gyakori. Nem véletlen, hiszen szeretnénk megérteni a minket körül vevő világot.

Isten a Logosz képmására teremtette az embert, ám amikor ez a Logosz keresztre feszült, hallgatott.

Dolgunk tehát az is, hogy keresztre feszítsük az értelmünket” – emelte ki Papp Miklós. Az elméletalkotásra a csoportgondolkodás is nagy hatással van. Az intellektualizáció azt jelenti, hogy a racionális elemek felerősítésével tartjuk távol magunktól a nyugtalanító, feszültséget keltő érzelmeket. Sokan – elsősorban tehetetlenségükben – haraggal reagáltak a válságra, dühösek az orvosokra, a politikusokra – és Istenre. A válaszreakciók szélsőséges formája a depresszió, a pánik, ami már a mindennapi tevékenységükben is korlátoz. Figyelnünk kell a környezetünkben élőkre, hiszen lehet, hogy a megszólítottság elég lehet a súlyosabb lelkiállapot kialakulásának megakadályozására.

Milyen erőforrásokra támaszkodhatunk és milyen megküzdési lehetőségek állnak előttünk? Fontos tudatosítani magunkban, hogy saját érzelmi reakciónkra is hatással lehetünk. Ebben nagy szerepet kap a helyes önészlelés, el kell fogadnunk a negatív érzéseinket is, de ne engedjük, hogy eluralkodjanak rajtunk. Azt sem szabad hagyni, hogy a negatív gondolkodási spirál elragadjon. Ilyenkor érdemes keresni egy olyan elfoglaltságot, ami kizökkent ebből a rossz állapotból. Fontos, hogy magunkkal is együttérezzünk. A testmozgás, a zenehallgatás, a lassított légzés gyakorlása, de a tánc és az alkotó tevékenység is segít a feszültség oldásában.

„Válsághelyzetben fontos az is, hogy ápoljuk a társas kapcsolatainkat” – hangsúlyozta Elekes Szende. Érdemes felidézni magunkban azokat a krízishelyzeteket, melyeken túljutottunk, vegyük számba azokat a tényezőket, melyek akkor segítettek bennünket.

Tegyük fel magunknak a kérdést: mit tanultam a nehézségekből, miben fejlődtem, miben gazdagodtam? Engedjük el mindazt, amit nem tudunk kontrollálni, s ne felejtsük, valódi biztonságot csak Isten adhat.

„Sose halassz el egy jó válságot! Induljunk el egy reális élet felé!” – szólított fel Papp Miklós rátérve a teológiai szempontok kifejtésére. A járványhelyzet lehetőséget ad arra, hogy reálisabb viszonyt alakítsunk ki Istennel. Alkalmat adhat hitünk elmélyülésére is, de még ez a krízis sem kényszerít senkit arra, hogy higgyen Istenben. Isten dolga nem a polgári jólét biztosítása, vagyis el kell jutnunk egy „isteni Istenhez”, levetve az ember által projektált elképzeléseket. Istenkapcsolatunk drámaibb és egyben komolyabb lehet. Rádöbbenhetünk arra is, hogy Isten beavatkozó, de egyben rejtőzködő is, gondviselése ott húzódik a természetes folyamatok hátterében. Jézus Krisztus nagypénteken nem szállt le a keresztről – „de minket sem szállít le”. Arra is érdemes figyelni, hogy a remény nem csak a végidőre szól, hanem visszahat a jelenre is. Krisztus nem azt kérte az Atyától, hogy vegyen el minket a világból, hanem hogy óvjon meg a gonosztól (vö. Jn 17,15).

Az is fontos, hogy eljussunk egy reálisabb élethez. Tudomásul kell venni, hogy a földi paradicsomot nem lehet létrehozni. A Lélek vezet el arra, hogy ráleljünk a valódi alapértékekre. Új viszonyt kell kialakítani a tudományokkal kapcsolatban is: a tudósokat kell komolyan venni, nem az önjelölt szakértőket. Vezérelvünk lehet az, amit a zsoltáros mond: „Taníts meg számba venni napjainkat úgy, hogy bölcsességgel telítsük szívünket” (Zsolt 90,12). Tudatosabb, elszántabb életvezetésre van szükségünk, meg kell tanulnunk szeretni az életet, tudnunk kell ünnepelni is. Napjaink fékevesztett liberalizmusa kinevelt egy olyan embert, aki nem tisztel senkit és semmit. „Az önkényes ember veszélyt jelent a családra és a társadalomra is.” A válság arra is ráébresztett, hogy milyen fontos a közjó szolgálata, és milyen jelentősége van annak, hogy kire bízzuk a hatalmat. „Sohase felejtsük, hogy Isten, a Pantokrátor még a pandémia alatt is kezében tartja a világot” – zárta a beszélgetős előadást Papp Miklós morálteológus.

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Merényi Zita (archív); képernyőfotó

Magyar Kurír