A boldogság keresése egyidős az emberiséggel. Az ember kívánságai, ételre, italra, szerelemre, gazdagságra, hatalomra és dicsőségre ugyan ideig-óráig teljesen lefoglalhatják energiáit és az evilági óhajok kielégülése élvezeteket és gyönyöröket is kínál.

A hiányainkat enyhítő javak mulandósága azonban életünk egészének elmúlásával szembesít bennünket. József Attila így ír erről:

„Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt -

ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,

ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.”

(A Dunánál)

Az újra és újra jelentkező szükségleteink azonban a víz és a bor, az érzéki élvezetek és szórakozások utáni szomjnál valami mélyebb sóvárgást nyilatkoztatnak ki. Ady vall erről:

„Pogány rímek, muzsikák között

Szomjazok valami örököt.”

(Pap vagyok én)

Az evilági kívánságok mélyén előbb-utóbb, egyre tisztábban és erősebben megjelenő, örök öröm és boldogság utáni vágy végső soron az Istenre irányul. A tökéletes beteljesedésre áhítozó üresség vákuumában felsejlő istenkeresés ezért közös öröksége minden kor, minden kultúra emberének.

Valamiféle isten utáni vágy nem csak a vallásokban érhető tetten. Arisztotelész bölcseletében is evidencia, hogy minden alacsonyabb rendű létező, vágyakozó szeretettel törekszik a lét teljessége, az actus purus, a tiszta megvalósultság felé. Egy valami azonban soha nem jutott volna eszébe a nagy pogány filozófusnak. Mégpedig az, hogy nem csak az ember keresi az Istent, hanem hogy az Isten is keresi az embert.

A kinyilatkoztatás legeredetibb újdonsága, legörömtelibb üzenete az, ami Izajás próféta karácsonykor beteljesedő Emmánuel jövendölésében szól hozzánk, hogy „Velünk az Isten”.

A Teremtő Mózesnek kinyilatkoztatott neve már ennek az ígéretnek a távlatát hordozza. „Én vagyok, aki van”, aki veled van. Aki szabadítóként veled marad. Jézus „Én vagyok” kijelentései a velünk lévő, értünk megtestesült Isten valóságát fejtik ki. Én vagyok az út, az igazság és az élet. Én vagyok a jó pásztor, a szőlőtő. Én vagyok a feltámadás és az élet.  A Jelenések könyve pedig az idő teljességét átfogó módon mutatja be a Mindenhatót: „én vagyok, aki van, aki volt, és aki eljövendő” (Jel 1,8).  

A bizánci liturgia karácsonyi szertartásának különösen szép mozzanata Izajás Emmánuel jövendölésének eléneklése (Iz 9,1. 5-6). A pap a próféta szavait soronként énekli, a nép pedig refrénként ismétli:

„Velünk az Isten, értsétek meg nemzetek

és térjetek meg mert velünk az Isten”.

A nemzetek kifejezés itt a pogány népek meghívására vonatkozik. A megtérésre való felszólítás nem szorul magyarázatra, a refrénszerű ismétlés pedig az emlékezetünkbe akarja felejthetetlenül belevésni, hogy nem elég az evilág mulandósága fölött érzett tétova szomorúság, nem elég az örökkévalóság utáni szomjúság, még a bennünket kereső és értünk születő Isten közelsége sem elég, ha mi nem térünk meg, ha nem engedjük közel magunkhoz az Istent, ha nem vagyunk vele és nem engedjük, hogy szeretete belülről átalakítson bennünket.

Az édenkertben az engedetlenség fájáról szakított gyümölcs élvezete miatt Ádám szégyenében elrejtőzik. Az Isten ekkor indul először keresésére és ekkor kérdezi meg tőle: „Ádám hol vagy?” A kinyilatkoztatás története az embert kereső Isten és a homályosan, de mégis eltántoríthatatlanul Istenre vágyó ember tapogatódzása. A költő befelé hallgatódzó figyelme a belső találkozás titka felé vezet bennünket:

Hallom, ahogy lelkemben lépked

S az ő bús "Ádám hol vagy?"-ára

Felelnek hangos szívverések.

 

Szívemben már őt megtaláltam,

Megtaláltam és megöleltem

S egyek leszünk mi a halálban.

(Ady Endre: Jön az Isten)

Ady intuíciója szerint az embert kereső Isten lépteit a vele való találkozásra vágyakozó ember a lelkében hallja. Kérdésére hangos szívdobbanásokkal felel, majd szívében megtalálhatja és megölelheti. Végérvényesen azonban csak evilági létének végső küszöbén átlépve egyesülhet vele.

A „Velünk az Isten” titka és igazsága számunkra azonban már nemcsak a prófétai jövendölés reménye, nem is csak a megtestesülésben megvalósuló öröm, hanem a feltámadás boldogító realitása is. Ezért nem kell a halálunkig várni az Istennel való egyesülésre. Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevébe keresztelve-bemerítve, vagyis személyes szeretetegységük titkába beavatva, a Lélek olajával felkenve, Krisztus testének és vérének eukarisztikus táplálékában részesülve – ha nem is tökéletesen –, de már most is egyek vagyunk Vele.

A karácsonyi ikonokon a pólyába csavart és jászolba fektetett kis Jézus jászla sziklasír is, pólyája pedig egyben halotti gyolcs. Az ikon előtt meggyújtott gyertya világa nem csak az adventi koszorúk gyarapodó lángjait magába foglaló hit, remény, öröm és szeretet fényessége, hanem a feltámadás földi szemmel nem látható tündöklésének enyhe világossága is. A pásztorok és a bölcsek ajándékaihoz csatlakozva, mi hozzuk Krisztusnak a megtérés ajándékát, hogy valóban a Velünk-lenni-akaróval lehessünk, és örömmel énekeljük:

„Velünk az Isten, értsétek meg nemzetek

és térjetek meg mert velünk az Isten!”