Tekintetünk, látásmódunk mélyen befolyásol bennünket. Tekintetünk hamis személyiségbe börtönözhet másokat, és bizonyos helyzetek feloldásához elegendő, hogy másként nézzünk rájuk.

Cigánypasztorációs élményeimből tudom, hogy mennyire mély sebeket kaphatnak emberi személyek azáltal, hogy eleve úgy nézünk rájuk, mint akik nem kívánatosak, idegenek, társadalmunkon kívüliek. Bizonyos „rasszjegyek”, melyek letörölhetetlenek, azonnal a társadalom peremére helyeznek embereket, ugyanúgy, mint a túlsúly, a kancsalság vagy más fogyatékosság.

Egy alkalommal egy cigány származású idős értelmiségi férfi mesélte nekem:

„A buszon utaztam egy barátommal. Bár zsúfolt volt az autóbusz, senki nem ült le mellém, mert láthatóan cigány vagyok. Mondhattam volna neki, hogy ne félj! Több diplomám van, József Attila-díjas költő vagyok, de a prímér tekintet megálljt parancsolt. Jeleztem barátomnak, hogy üljön mellém, mert az üres szék látványa kínos számomra; de fiatal barátom csak annyit mondott: Nem vagyok fáradt és vannak itt idősebbek is. Halkan súgtam felé: Nem veszed észre, hogy azért nem ülnek le mellém, mert cigány vagyok?”

A világ bizalmatlanságra, gyanúra ösztönöz minket, ártatlanságunk elvételére törekszik, hogy a rosszat lássuk meg a másikban és óvakodjunk tőle. Amikor kapcsolatunkba belép a gyanú, elvesztünk, mint Ádám és Éva, akik elvesztek attól a perctől kezdve, hogy megnyitották a fülüket a gonosz ügyes vádaskodására, aki gyanúba keverte Istent, hogy lerombolja a vele való közösségüket. Ha keressük a rosszat, végül meg is találjuk. Tekintetünk börtönébe zárjuk.

„Csak a jót lásd meg testvéredben, a többit hagyd irgalmamra”

– mondja Isten. Vannak emberek, akiknek jelenlétében jobbnak, míg másokkal szemben szánalmasnak érezzük magunkat, és elveszítjük bátorságunkat. A szentek azt élesztik fel bennünk, ami a legnemesebb: az Isten iránti vágyat. Sziénai Szent Katalin a rá jellemző hévvel írta egy püspöknek: „Legyen szeretete elég erős, hogy feltámassza az Egyház halott gyermekeit.” Szeretetünknek elég erősnek kell lennie, hogy feltámassza a mindenkiben ott alvó Krisztust, felélessze Isten jelenlétét.

Szent Ignác is arra buzdít minket lelkigyakorlatos könyvében, hogy tekintsünk ellenfelünkre úgy, hogy inkább próbáljuk jóra magyarázni mondanivalóját, semmint azonnal megítéljük őt.

„Rám néztél és mindent elejtettem”

Irgalmas szívű Jézus! Te ismered gyermeki arcomat. Add, hogy ismét visszanyerjem ragyogását.

Hofher József jezsuita szerzetes

A cikk a Keresztény Élet hetilap március 28-i lapszámában jelent meg.