Valaki arra lett figyelmes házában, hogy zajos csapkodás van ablakánál. Odament és egy kétségbeesett lepkét látott az ablakon belül röpködve menekülni, az ablakon kívül levő veréb elől. A veréb azt hitte, elkaphatja a lepkét, pedig sok esélye nem volt! A lepke meg folyton félelemben élt, a félelem bénította le, a félelem bénította meg!
Az apostolok Húsvétkor bezárkóznak és félnek, mindaddig, amíg a Feltámadt Krisztus meg nem jelenik és rájuk nem leheli a Szentlelket. A Szentlélek ereje aztán teljesen megváltoztatja, kicseréli őket. Ők maguk sem értik, csak érzik, hogy valami eddig bénította, és hirtelen felszabadulnak. A félelem miatt nem voltak elemükben, csak félig: fél-elemben éltek. Most felszabadultan, örömmel, LELKESEN hirdetik az örömhírt. Most is látják a veszélyt, mint ahogy addig is látták mindig, de most a félelem helyett a Bátorság Lelke hordozza őket. Felülmúlják magukat, de nem a saját erejükből, hanem rácsatlakoznak arra az „Áramlatra”, ami – AKI aztán együtt viszi őket tovább – KÖZÖSSÉGBEN!
André Manaranche, francia teológus ezt így fogalmazza meg: „A keresztény hívő olyan ember, aki mindig tovább nyújtózkodik, mint ameddig a takarója ér.”
A kereszténység szakadatlan felszólítás önmagunk túlszárnyalására, a soha véget nem érő növekedésre. Ez pedig hitelesen csak a Szentlélekkel való együttműködéssel lehetséges! Kockázat, de másképp nincs fejlődés!
Van bátorságom kockáztatni a továbblépésre, a növekedésre, önmagam túlszárnyalására? Vagy elvagyok megszokásaimban?
Sok pünkösdi kegyelmet kívánok!
Kommentáld!