„Megalázta magát és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig” – Fil 2,8
Egy ember verembe esik. Arra jár Buddha. Meghallja az ember jajgatását, lenéz a verembe, meglátja az embert, és így szól hozzá: Fiam, a lét szenvedés. Örülj annak, hogy a verembe estél. Így hamarabb meghalhatsz, és nem kell tovább szenvedned.
Ezután egy hindu jógi jár arra. Ő is lenéz a verembe, és így szól: Barátom, e földön minden csak maya, illúzió, káprázat. Az is az, hogy a veremben vagy. Erre gondolj tehát, és békélj meg a helyzeteddel.
Arra megy Mohamed is. Ő is lekiált: Allah nagy. Allah akarta, hogy te verembe essél. Így volt a sorsod megírva, maradj ott, sorsodba beletörődve.
A verembe esett ember már minden reményét feladja, amikor feltűnik még valaki. Ez a Valaki nem szól semmit, hanem lehajol, és a kezét, testét felvérezve kiemeli onnan az embert, aztán megvigasztalja, és hazaküldi övéihez. Ez az ember Jézus. Az Emberfia.
Cselekvő szeret. Jézus nem áll meg a karácsonyi megtestesülés üzeneténél, hanem tovább jön, egészen addig, ahol nincs már lejjebb: alászáll a poklokra. Önmagát adja – teljesen, egészen a halálig! Nagyhét a Nagyböjt kicsúcsosodása. Önmagamat feláldozni, megalázni: keserű szájízű szavaknak tűnnek azok számára, akik ezalatt a kényszerből vállalt szenvedésre gondolnak, amelyekben kevés az önkéntesség, az ingyenesség. Az önátadás még jobban kifejezi a lényeget: egészen odamegyek a másik emberhez, a szintjére „hajolok”, hogy megértsem. Addig ugyanis nem tud senki sem felemelkedni, amíg nem tapasztal teljes megértést. Ezt teszi velem Jézus is: átadja magát, hogy fölemeljen. Odajön, ahol vagyok – és ezt nem „keresztény kötelességből” teszi, hanem lénye legmélyéből, szeretetből. Így emel fel engem.
Hagyom magam felemelni? Vagy belenyugszom „sorsomba” és hitegetem magam?
Áldott Nagyhetet!
Kommentáld!