Nehéz időket élünk, igazán aktuális Jób panasza: „nemde küzdelem az ember sorsa a földön? Csalódással teli hónapok jutottak osztályrészemül.” Szorongó szívvel nézzük a híreket, szorongó szívvel nézzük a saját és szeretteink életét: mit hoz a jövő? Merre tart a világ? Az ország? Merre tart az én életem? Lesz-e elég erőm? Igazán szükség van most rá, hogy lelkileg erősen álljunk. Szükség van rá, hogy kapcsolatunkat Krisztussal szorosabbra fűzzük. Nem szabad engedni, hogy a reménytelenség és a „minden mindegy” állapotába süllyedjünk.

Sajnos, a közöny nagy úr lett a mai világban. Nem is érdekel, hogy mi van, vagy mi lesz a másikkal, csak a magunk dolgával törődünk. Sokszor persze nem is engedik, hogy segítsünk, hogy tanácsot adjunk. Máskor pedig nevetségessé teszik, lejáratják a szépet és jót, az örök értéket, mert valakit bukáson érnek. Hangos lett a rossz a világban, és nagyon halk a jó. Vannak persze üdítő kivételek, de sajnos, a legtöbb ember is csak a rossz hírekre figyel föl, a legtöbb dolognak a fonákját nézi.

Mi hogyan éljük meg a nehézségeket? Mire van beállítva a figyelmünk, a lelkünk? Tudunk-e az örömhír követei lenni? Tudunk-e jót látni? Tudunk-e fantáziadúsak lenni a segítőkészségben? Mert készen kell állnunk, hogy segítsük a másikat. Hogy mindenkinek mindene legyünk. Úgy, ahogyan Szent Pál is megtette: nem magamért, hanem az evangéliumért. Mindennek a mértéke ez lesz: kiért, miért teszem?

Vallásunknak, kereszténységünknek akkor lesz gyümölcse, ha képesek leszünk elfelejteni saját önös érdekeinket és alárendelni magunkat Krisztusnak. Akkor megszabadulunk a görcsösségtől, a félelemtől. Nem rólam szól és nem nekem kell a népszerűség. Magának Krisztusnak.

Testvérek, cselekednünk kell! Fölszabadulni a bezárkózásból és az önzésből. Hogy ne a saját szórakoztatásunk legyen a hitünk, hanem valóban a másikért tegyünk, cselekedjünk. Az evangélium Jézus egy hétvégéjét írja le: hirdeti az Isten szavát, gyógyít, szabadít, imádkozik. Elfelejti magát. Csak a másik a fontos. Csak az Istennel való kapcsolat a fontos.

Azt olvassuk: mindenki őt keresi. Vonzó az olyan ember, aki képes elfelejteni magát. Aki nem kihasznál, hanem használ. Akinek jelenlétében gyógyulnak az emberek, mert erő árad belőle. Honnan ez az erő? Maga a Mester is csak úgy tudja
mindezt megtenni, ha időnként elvonul magányos helyre. Sokszor írja az evangélium, nem egyszeri alkalom ez. Mi hányszor vonulunk el egy héten, hogy magányosan legyünk, hogy csak az Atyával legyünk? Csak így tudjuk tenni a dolgunkat, csak így tudunk tenni a másikért. Nagyon szép a Boldogasszony Iskolanővérek régi szabályzatának egyik gondolata: „Többet kell Istennel gyermekeiről beszélnie, mint gyermekeivel Istenről.”

Szorongat minket az élet, számtalan esemény ad rá okot, hogy kedvünket veszítsük, hogy pesszimisták legyünk. Tudatosítsuk, hogy nem csak kenyérrel él az ember, a lelkünk az, ami igazán bajban van. A lelkünknek van szüksége igazából arra, hogy rendbe tegyük, hogy helyre tegyük. Szánjunk időt rá. Kérjünk segítséget ebben is, ha szükséges. Járuljunk Jézushoz mi is. Ismerjük el, hogy szükségünk van rá, az ő gyógyító és vigasztaló jelenlétére.

Magyar Kurír