Egy édesapa túrázni vitte kisfiát a hegyekbe. A kisfiú örömében hangoskodni kezdett és azt vette észre, hogy bármit is kiált, a hegy válaszol neki. Ha azt kiáltja „gyáva”, azt hallja vissza. Ha azt kiáltja „bátor”, akkor a bátor szó hangzik vissza. Nem érti, mi történik. Ekkor az apa elmagyarázza a visszhang lényegét, és hozzáteszi: látod, kisfiam. Amit kimondunk, az köszön vissza életünkben. Nem mindegy, hogy mit ismétlünk.
Minden beépül, amit ismételgetek. Amivel sokat foglalkozom, az hódít teret életemben.
Ha sokat időzöm Istennel, változik belső lelki világom és bensőmből kisugárzik Isten szeretetének fénye. Még csak nem is kell erőltetnem, ahogy azt sok – magát kereszténynek valló – ember „nyomatja”, ezáltal még több ellenállást váltva ki környezetében.
Krisztus mindig – de mindig – az Atya dicsőségét hirdeti: „aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött” (Mk 9,37). Jézus soha nem villog az előtérben, hogy lássák, és semmit sem tulajdonít magának. Hangja az Atya visszhangja. Élete Isten dicsőségét tükrözi.
Ha sokat emlegetem Isten Nevét, de nem töltök naponta sok időt Vele, nagyon megkeseredik életem (ha már most nem keserű!).
Isten Nevét csak akkor hirdetem hitelesen, ha az Ő hangját visszhangzom, ha rám néznek és Isten jut eszükbe.
Az én életem kinek a Nevét visszhangozza?
Áldott Hetet!
Kommentáld!