„Feltámadtam, és újból veled vagyok, reám tetted a kezedet” – húsvét ünnepének miséjében a hívő közösség a Feltámadottnak az Atyát köszöntő szavait énekli, szólaltatja meg a földön; ünnepli, hogy Krisztus személyében az emberiség első zsengéje már az Atya előtt áll, megkezdődött a mi feltámadásunk, a holtak feltámadása. Majd az evangéliumi szakasz azon az úton indít el bennünket, melyen a szeretett tanítvány hazatalál.

Az evangélista nem tudja kimerítően bemutatni a húsvét eseményét, csupán láttatja, ezért is a mindent meghatározó reggelnek központi képe a(z árnyalt) látás. János, amikor megérkezik, és betekint a sírba, látja a gyolcsokat; az evangélista itt a látásnak azt a görög kifejezését használja, amivel a ködből kiemelkedő hegycsúcs kontúrjai elénk állnak: a derengő, a még homályos látást. Aztán jön Péter, a szövegben pedig a gyolcsok elhelyezkedését részletesen bemutató rész, melynél a fotózó látás szerepel: a belénk vésődő események világa. És végül János újból belép a sírba: látja, és hisz, amit a belátás szavával adhatunk vissza leginkább.

Derengés. Benyomás. Belátás. János, a fiatal tanítvány Jézus szeretetében részesülve tanul meg szeretni, magát szeretett tanítványnak, vagyis Jézus szeretetétől megjelöltnek hívja. Látja csodáit, erejét, és ezzel eljut oda, hogy kimondja: ez a kapcsolat számára több, mélyebb, mint minden egyéb más, de még nem tudja megfogalmazni annak igazi tartalmát. Aztán ott van a kereszt tövében, együttérez a Mesterrel; korábbi tapasztalatai alapján belévésődik, hogy itt nem csupán egy kivégzésről van szó. Majd Lázár föltámasztásának tükrében látja: Jézus gyolcsai úgy és ott maradtak, ahol eltemették, vagyis ő nem visszajött ebbe a világba, mint néhány nappal korábban a gyolcsokkal megkötözött Lázár, hanem előrement, így ráébred: a kő elhengerítése az élet fájához vezető út nyitánya, húsvéti kisietése pedig a paradicsomkertbe való visszatalálás. Talán éppen e belátás miatt szövi át evangéliumának szinte minden sorát a Teremtés könyvének szimbolikája, és vesszük észre mi is, hogy itt teljesedik be Isten és ember első párbeszéde: Mester, hol laksz – Gyertek, nézzétek meg… Hozzá megyünk, és lakást veszünk nála.

Szemünkkel láttuk, fülünkkel hallottuk, kezünkkel tapintottuk, az élet megjelent – írja később János. És ez a látás, hallás és tapintás nem csupán a Jézussal eltöltött három évre vonatkozik, hanem legalább annyira a sírra, ahol a Mester hátrahagyott jelei, fizikai valóságának hiánya arra mutat, hogy vele közösségben beléphetünk Isten országába, és hogy mindaz, amit Krisztus mondott, tett, érezni engedett, nem érthető meg máshonnan, csak az égnek és a földnek ebből a találkozási pontjából látva. A Feltámadott személye adja meg az Írások értelmét – a keresztre feszítésnél is hivatkozik Zakariásra: Látni fogják azt, akit keresztülszúrtak – itt elérhető az élet fája, ide érdemes együtt és egymásra figyelve kifutni, mert szükségünk van a másikra abban, hogy merjünk otthonra találni Isten titkában.

Egyszer, szentelésem után több évvel jártam a Szentföldön, ahová csak azért mentem el, mert látni szerettem volna az Úr sírját. Az első szabadprogram alkalmával rendtársaimmal a Szent Sír-bazilikába siettem. Amikor megérkeztünk, a hatalmas sor miatt reménytelen volt az odajutás. Ám habitusunkat látva leállították a sort, odavezettek minket, ferenceseket a Szent Sír bejáratába. Odaléptem, és a követ érintve nem tudtam mást ismételni, mint: látta, és hitt. Azóta ezt a tapasztalatot újítja meg bennem minden vasárnap: a kőoltárhoz való odalépés, a gyolcsokat megjelenítő oltárterítők, az, hogy érinthetem a Titkot, az Eucharisztiát. Isten népe pedig vasárnapról vasárnapra útra kel, és az üres sír titkának vonzásában engedi magát megérinteni a szóban és testben feltámadó Ige által.

Magyar Kurír