Az anya ölében ül az Atya Bölcsessége – a megdöbbenés e feliratát naponként látom a pesti ferences templom Mária-oltárán, ahol a Szűz a Gyermekét táplálja. Urunk születésének ünnepén és nagypénteken a döbbenet hatja át a liturgiát: az Ige testté lett valósága. Ma nem tenni, csak lenni akarunk, állunk templomaink és otthonaink betlehemeinél: a szemlélés által próbáljuk engedni Istennek, hogy hasson ránk: látjuk dicsőségét. Így tekintünk a Szűzanyára, akit mindig az adott kor szépségeszménye alapján ábrázoltak, mert a szépség túlmutat önmagán, ráutal arra, aki részt adott neki dicsőségének ragyogásában. Mária gyakran éppen táplálja a Gyermeket, ezzel lesz a Fiú emberségének garanciája, és jele az emberben végtelenül bízó isteni szeretetnek, amely az Egyszülöttet behelyezi két tizen-egynéhány éves fiatal gondoskodásába, ölébe, karjába. Nézzük a Fiút! Őt, az Atya Bölcsességét! Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, aki az Atya szájából származik: a hang, amely bennünk születik, ami által kibeszélhetjük magunkat, és megszólal az, amik vagyunk; a kibocsátott hang, amely egyszerre egy velünk és különbözik tőlünk. Az Atya Hangja, Igéje ül most Mária ölében, aki értelme az Atya atyaságának, majd meg is ismerteti velünk az Atyát, most pedig értelmezi az Anya létét, szüzességének ragyogását, József visszahúzódását. A nevelőapáét, aki féltve, félve, értetlenül nézi a titkot, amelynek részese, és amire ő is rámutat szeretetteljes odafordulásával. Megérkezik az Ószövetség, mégpedig az ökör és a szamár képében. Izajás mondja róluk: ösztönösen ismerik meg gazdájukat. A prófétai jövendölés szerint ugyanilyen ösztönös kötődést vár el az Úr népétől, amikor látják a próféciák valóra válását. Ezek közül a jászolnál éppen Izajás Jézusra vonatkoztatott szavait halljuk: Gyermek született nekünk, Fiú adatott nekünk, s a fejedelmeség az ő vállán. Ez lesz az ő neve, a nagy határozat hirdetője.

A határozatot Krisztus hozza el majd keresztáldozatával, az angyalok azonban az éjszakában már meghirdették ezt a mennyei béke kinyilvánításával. Betlehem és a kálvária elválaszthatatlan egységében tehát egyik megvilágítja a másik titkát, ennek lesz letéteményese az Egyház. A Szűz Isten igéjének női öle, egyben hívő és emlékező öle az Egyháznak (Hans Urs von Balthasar), mert amiként Mária először emelte magához a barlangban a Gyermeket, adta imádásra, majd helyezte halott testét a barlangba, hogy átadja az Atyának – annak, akitől kapta őt a Lélekben, és aki végbe viszi a feltámadást a Lélek által –, ugyanígy az Egyház befogadja és átadja a Fiút az Atyának és a világnak, s ezzel megdicsőíti Istenét, Urát.

Félve remegjen az egész ember, rendüljön meg az egész világ, és ujjongjon az ég, midőn az oltár fölött, a pap kezében van Krisztus, az élő Isten Fia. A nyolcszáz évvel ezelőtt Greccióban először templomi betlehemet állító Assisi Szent Ferenc e szavakkal érzékelteti velünk: egyszerre vagyunk a megrendült pásztorok és a remegő katonák a két barlangnál. Az első megrendültség után el ne fussunk előle, hanem maradjunk nála az Eucharisztia megrendülve ujjongó gyakori fogadásában, aki által az Ige bennünk is testté lesz. A tenni és a lenni összetartozik Isten Bölcsességében, az Eucharisztia titkában.

Magyar Kurír