A Keresztelő valószínűleg nem gondolta, hogy azok között jelenik meg a Hatalmasabb, akik beismerik rászorultságukat Isten irgalmára. Jézus azonban ezek között az emberek között volt ott a Jordánban, de nem azért, hogy bűnbánatot tartson, hanem hogy magára vegye a bűnnek azt a szennyét, amit az odajárulókról lemosott János a vízzel való keresztelés által. Ennek lett gyümölcse a bűnöket elégető tűz és a Lélek kiáradása. Szent Lukács evangéliuma ezen a ponton egyértelműsíti Keresztelő János hivatását: nem ő a Messiás, ő csak utat nyit a Fiúnak, helyet készít neki az emberek szívében és a történelem színpadán. Majd hátralép, megölik, miként hamarosan a Fiúval is ezt teszik, ami paradox módon ugyancsak többlettel jár a tanítványok számára: „jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok”.

A keresztelési jelenetben, Jézus nyilvános működésének nyitóeseményében tehát Lukács evangélista összefoglalja az egész evangélium, a jézusi működés lényegét: az Atya nekünk ajándékozza szeretett Fiát, benne nyilatkoztatja ki önmagát. Vagyis nem Jézussal történik valami a Jordánnál, nem itt istenül meg, mint ezt az eretnekmozgalmak állítják, állították, hanem minket értesít arról, ki ő, milyen kapcsolatban áll az Atyával, és általa milyen kapcsolatot akar létesíteni az Atya a világgal.

Lukács evangéliumában minden hangsúlyos eseményt megelőz a Mester imája: gyógyításainál, az apostolok kiválasztásánál, passiója idején többször, és itt, a Jordánnál, mielőtt bármi történne, szintén odafordul az Atyához. Így minden cselekedete ennek a találkozásnak a része, folytatása. Miként majd a tanítványok is kitartóan imádkoznak Mátyás kiválasztásánál, akire ugyanaz a tekintély száll, mint a többi apostolra, és ugyancsak ima előzi meg a pünkösdi Lélek-áradást. A Fiú azért áll ellen a pusztai csábításban, azért tudja meglátni a csetlő-botló tanítványokban az apostoli küldetésre való alkalmasságot, azért képes magára venni a világ bűnének terhét és átadni magát az Atyának, mert szüntelenül jelen vannak egymás számára. A jelenlétnek ezt a tapasztalatát adja át nekünk a Miatyánkban, a Lélek kiáradása által pedig alkalmassá teszi az Egyházat mint közösséget és benne minden megkeresztelt egyént arra, hogy a saját élethelyzetében rátaláljon a Fiú szavára, amellyel az Atyához fordulhat; ki tudja mondani az Atya üzenetét a világban; és ránk bízza az új élet jeleit is, miként a galamb tette Noéhoz szállva. Órigenész tanítja: „ahol kiengesztelődés van Istennel, ott jelen van a galamb, mint Noé bárkájában. És most galamb képében jön a Lélek, aki meghirdeti a világnak Isten irgalmát”.

Amikor a csillag megállt a ház fölött, a bölcsek tudták, hogy célhoz értek. A nép számára pedig a galamb Krisztus feletti lebegése – Lukács külön hangsúlyozza: látható alakban adatott jelként, hogy felismerjék, belássák: az, amit és akit kerestek, aki után atyáik vágyakoztak, itt van, nem kell továbbmenniük, megérkeztek. A vele való kapcsolatban befogadhatják Isten irgalmát, általa részesednek a Lélekben, aki a Fiú után a fiakra is rászáll, hogy a bennük lévő káoszt el- és magára vegye, az Atya szándékának megismerése által pedig képessé tegye őket a Fiú művének folytatására.

Magyar Kurír