János evangéliuma az ünnepélyes bevezetés után a teremtés hetének párhuzamaként osztja be a negyedik fejezetig tartó események sorát. Ennek hatodik napjára helyezi a kánai menyegzőt, az emberteremtés napjára. A Fiú itt asszonynak nevezi Máriát, ahogy majd a keresztről is ezzel a megszólítással fordul hozzá. Azaz az evangélista ismét a teremtés szimbolikáján keresztül mutat rá az újjáteremtés csodájára. „Még nem jött el az én órám” – mondja a Mester a víz átváltoztatása előtt, az utolsó vacsorán azonban így szól: „elérkezett az óra”, és a bort saját Véreként adja oda „a bűnök bocsánatára”. Mária pedig úgy áll Fia előtt kérésével, miként a zsoltárokban olvassuk: „ahogy a szolgák szeme uruk kezén, s a szolgálók szeme úrnőjük kezén: úgy tekint szemünk az Úrra, a mi Istenünkre, amíg meg nem hallgat”. Legközelebb majd a kereszt tövében látjuk őt. Ott az új Ádám, Krisztus közelében új Évaként van jelen, ahol, de már itt, Kánában is, egyetlen, a János-evangélium által megőrzött mondatával – „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” – benne jelenik meg az Egyház. Ha ezeket a fontos párhuzamokat megfontoljuk, maga a csoda szinte eltörpül a tartalom mögött, mint ahogy a János-evangélium egészében is a csodák mindig csupán alkalmak arra, hogy a szent író kifejtse, megörökítse az azokra épülő jézusi tanítást.

A Fiú nem magától cselekszik, hanem az Atya ereje nyilvánul meg rajta keresztül: „kinyilatkoztatta dicsőségét” – zárja a jelenetet az Írás. Dicsőségének teljessége pedig majd a feltámadás lesz, amelyben az Atya – miként ezt Mária megénekelte – „csodát művel erős karjával”. És ahogy az Anya már itt részese a csodának, a feltámadásban is egészen szorosan kapcsolódik a Fiúhoz. Ezért valljuk Mária mennybevitelét és közbenjáró szerepét, mint aki a fogantatástól kezdve a Fiú közelében van, kér, közbenjár, szüntelenül „látja az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal”.

Mária természetes női lelkülete, amellyel észreveszi a hiányt és természetfeletti hite készteti Jézust a csodájára. S mindezt olyan finoman és érzékenyen teszi, hogy talán nem is tudatosul benne: ő hozza mozgásba nyilvános működése kezdetén a Fiút, azzal, hogy kéri; s vele mozdul az Atya is, hogy Jézus által „megkezdje dicsősége kinyilvánítását”. Jelenlétében ott ragyog Isten és ember kapcsolatának csodája: a személyes Isten nem közönyös, hat rá a hozzá forduló kérése, s ha úgy látnánk, nem jött el a csoda órája, akkor egy még nagyobb csoda világába lépünk be: a Fiú megengedi, hogy jelen legyünk az ő idejében, elérkezett órájában, a kereszt titkában, amely a János-evangélium logikája szerint a Fiú dicsőséges trónra lépése a szeretet titkában.

Természetes lelkület és természetfeletti hit, ez az üzenete a Szűzanyának Egyházunk számára. A mi Istenünk ma is számít szolgáira. Arra, hogy észreveszik mások szükségét, nem közönyösek a szégyen, az ínség láttán, tudják, mikor mit kell tenniük, s e cselekvés közepette azt is érzékelik, mikor kell cselekvésre késztetni az Urat, kérni dicsősége megnyilvánulását, vagy éppen vállalni azt, hogy a szeretetet, amely összeköt minket ővele, kiterjesszük egymás felé: „Asszony, íme, a te fiad – házába fogadta őt a tanítvány”, mint a kereszt titkának jegyesi, testvéri valóságát.

Magyar Kurír