A mai evangéliumban Jézus tanítását hallottuk a boldogságokról és a hozzájuk tartozó figyelmeztetésekről.

XVI. Benedek pápa szerint Jézus „Tanítványaira emelte szemét… A boldogságmondások egyes részei Jézusnak a tanítványokra emelt pillantásaiból származnak, s mintegy tanítványainak tényleges állapotát írják le: azokét, akik szegények, éhezők, sírók, gyűlöltek és üldözöttek. Ezek a tanítványok gyakorlati, de egyben teológiai minősítései, azoké, akik Jézus követésébe szegődtek, és az ő családja lettek.”

Ezek a kijelentések zavaróak számunkra, hiszen ellentmondanak természetes törekvéseinknek. A világ nem azt mondja: „boldogok a szegények”, hanem: „boldogok a gazdagok, akiknek szerencséjük van”. De Jézus azt tanítja, hogy ezek az ambícióink valójában súlyos veszélyeket jelentenek, mert nem kedvezőek a lelki növekedés számára. Az igazi lelki növekedést a szegénység segíti elő. Nyilván nem a fizikai szegénységről beszél, hanem arról a lelkületről, ami el tud szakadni a gazdagságtól. Krisztus tanítványai nem az e világi gazdagsághoz kötődnek, lelkiségük abban áll, hogy tudnak belsőleg szabadok lenni minden gazdagságtól. Egységben Istennel és Krisztussal a hitben, reményben, szeretetben. Ez az igazi gazdagság, ami nem fér össze az e világi lelkülettel. Szent Péter írja: „Örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsősége megnyilvánulása napján majd ujjongva örülhessetek” (1Pét 4,13). Amit Lukács az evangéliumában leírt a boldogságokról, az Pál apostol megélt tapasztalata volt. „Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk, üldöztetést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk, földre terítenek, de el nem pusztulunk.”

Az első olvasmányban Jeremiás hasonló tanítást ad nekünk arról, hogy egyedül az Úrban kell bizakodnunk. Ahogy írja: „Átkozott az az ember, aki emberekben bízik.” Viszont: „Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, az Úrban van reménye.” Minket is gyakran megkísért az, hogy tisztán emberi eszközökben bízzunk, amelyek biztosan hasznosak lehetnek, de nem ezek a lényegesek. Nekünk a legfontosabb a keresztény reménység, aminek az Istennel való személyes kapcsolat az alapja.

A szentleckében Szent Pál a feltámadásról tanít. Arról, hogy hinnünk kell Krisztus feltámadásában, bizonyossággal vallani, hogy valóban megtörtént. Ez az alapja örömünknek és reménységünknek. Dosztojevszkij megdöbbenve csodálta Holbeinnek a keresztről levett, halott Krisztust ábrázoló képét, amely a bázeli múzeumban van. Aztán A félkegyelmű című regényében szerepelteti is. E festmény előtt mondja az egyik szereplője: „Ha ezt a képet nézem, nem tudom elhinni, hogy Krisztus feltámadt.” Mire a másik – s ebben Dosztojevszkij hitvallása jelenik meg: „Ha erre a képre nézek, biztos vagyok abban, hogy az apostolok nem ilyennek látták utoljára. Akiért életüket adták, aki átalakította őket, nem a halott Krisztus, hanem az élő.”

Magyar Kurír