János evangéliuma elmondja, miként jelent meg Jézus az utolsó vacsora termében tartózkodó apostoloknak. Jézus, miután a feltámadás estéjén rábízta övéire az Atyától kapott küldetést, megadja nekik a Szentlelket. Nem látható és nyilvános alakban, mint majd pünkösd napján történik, mégis fontos az a tény, hogy Jézus a feltámadása napján árasztotta ki apostolaira Lelkét. A Szentlélek tehát úgy jelenik meg, mint a Feltámadott első ajándéka Egyházának, mégpedig abban a pillanatban, amikor azt létrehozza és elindítja, hogy folytassa küldetését a világban. A Szentlélek kiárasztásával történik a bűnbánat szentségének megalapítása, amely a keresztséggel és az Oltáriszentséggel együtt húsvéti szentség, jele a bűnök bocsánatának és annak, hogy Krisztus áldozata által Isten kiengesztelődött az emberekkel.

Tamás azonban nem volt jelen azon az estén, s amikor visszatér, elutasítja, hogy higgyen Jézus feltámadásában. Ő is látni akarta Jézust, és kezével érinteni. Jézus a szaván fogja. Nyolc nap elteltével visszajön, és azt mondja Tamásnak: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd kezemet. Nyújtsd ki kezedet, és tedd az oldalamba. S ne légy hitetlen, hanem hívő.” Jézus megsajnálja az apostolt bizalmatlansága miatt, és enged követeléseinek. Tamás megadja magát, és kételkedése hitvallásban oldódik fel: „Én Uram, én Istenem!” Ez az értékes tanítás arra figyelmeztet minket, hogy ne csodálkozzunk mások kételyein és nehézségein. Tudok-e együttérezni a kételkedőkkel vagy a tévedőkkel? Tudok-e szeretettel, türelmesen fordulni hozzájuk?

Jézus azután dicsérettel szól mindazokról, akik érzékelhető tapasztalat nélkül hisznek benne. Az Úr dicsérete hangzik az első keresztények hite láttán megindult Péter hangjában: úgy hisznek Jézusban, mintha személyesen ismerték volna.

Íme, ez a hit boldogsága, amelyet maga az Úr hirdetett meg! Minden idők minden keresztényének ezt a boldogságot akarja adni. Hitbéli nehézségek és megpróbáltatások közepette elég, ha az irgalmas Jézus szavaira emlékezünk. Ő megerősíti hitünket! Ez a hit volt az az erő, mely az első keresztényeket mély élet- és szeretetközösségben egyesítette.

„A sok hívő mind egy szív és egy lélek volt.” Ez abból a „nagy erőből” született, mellyel az apostolok tanúskodtak Jézus feltámadásáról. Ez az erős hit késztette őket arra, hogy javaikról önként lemondjanak, azokat a közösbe adják, s így segítsék a leginkább rászorulókat, akiket Krisztusban testvéreiknek tartottak. Ez a hit kézzel fogható volt és tevékeny. Meghatározta az életüket, nemcsak az imában, az Istennel való kapcsolatukban, hanem embertársaikkal való kapcsolataikban is. Elmondhatjuk, hogy a mi közösségünk egy szív és egy lélek?

Vannak, akiknek az életében a hit nem jár gyakorlati következményekkel. „Járok misére!” – szokták mondani. Az ilyen kereszténység sem meg nem győz másokat, sem példát nem mutat a világnak. Szinodális Egyházra van szükségünk. A Feltámadott mindig kész megújítani életünket és közösségeinket. „Jézus Krisztus képes áttörni a mi unalmas sémáinkon is, amelyekbe megpróbáljuk bebörtönözni őt, és meglep a maga folytonos isteni kreativitásával.” „Ne féljetek!” – mondja a feltámadt Jézus tanítványainak, az asszonyoknak, és mondja neked is. Ahogy sokszor hallhattuk Szent II. János Pál pápától.

Magyar Kurír