Szent János evangéliumában a szeretett tanítvány mellett háttérbe szorul Péter apostol alakja, aki távolabb van a Mestertől az utolsó vacsorán, a főpap házába is csupán János miatt jut be, hiányzik a kereszt mellől, később ér a sírhoz, a Feltámadottat pedig csak akkor ismeri fel, amikor tanítványtársa rámutat a tónál. Az evangélium 21. fejezetében viszont fölcserélődnek ezek a távolságok. Azzal, hogy Jézus mintegy kiprovokálja Péter szeretetvallomását, magához vonja őt, ugyanabban lesz része, mint Jánosnak a passió eseményeiben és húsvét hajnalán, a legfiatalabb tanítvány pedig átadja helyét a főapostol számára. Ám Péter a teljes odaadást igénylő szeretsz-e engem (agapasz me) jézusi kérdésre kétszer is a szeretlek baráti szeretetet kifejező szavával (Kyrie, filio sze) felel, és a szóhasználatot az Úr is átveszi, hiszen harmadjára már így kérdez: szeretsz-e (baráti szeretettel) engem (fileisz me)? A tagadás tapasztalata ott él Péterben, akit a jézusi kérdések egyszerre szembesítenek meghasonlottsága keserű valóságával, és adnak neki ez alól feloldozást. A kezdeti, lelkesedő szeretet megtapasztalása után az apostol talán épp itt ébred rá leginkább arra, hogy töredékes szeretet az, amit Urának adhat, de hogy ez neki mégis kedves adomány. A szenvedésből – ő is, miként a Fiú – engedelmességet tanul, ezért a szenvedés tanújaként egyben az ott megnyilvánuló dicsőségének részese lesz: Isten önmagát nem kímélő, teljes szeretetét fogadja be ebben a párbeszédben, saját meghasonlottsága titkába. Vagyis amit János átélt Jézus közvetlen vonzásában, Péter ajándékként kapja és fogadja be a kiváltó kérdések által. Megtanulja Istent emberi szeretettel szeretni, Jézus szeretetében pedig Isten szeretete lesz befogadható számára.

Ennek a szeretetkapcsolatnak a továbbvivője a misszióban élő Egyház új apostolpárosa is, akiket Nagy Szent Leó így magasztal: Róma, ezek a te igazi atyáid és pásztoraid, akik téged, hogy a mennyországba átültessenek, sokkal jobban és sokkal szerencsésebben alapítottak meg, mint azok (Romulus és Remus), akik első alapfalaidat vetették meg, és akik közül az, akinek nevét viseled (Romulus), testvérgyilkossággal szennyezett be téged. Ez az átültetés azonban ugyanolyan párbeszédben zajló folyamatként áll előttünk, mint amit megtapasztaltunk a Tibériás tavánál, azaz Jézus és Péter története folytatódik az Egyházban, ezért is mondhatja a hang az egyházüldöző Pálnak: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl!” Pál e kijelentésben ismeri föl Krisztus elhatározását, ezért engedi, hogy Péter belegyökereztesse az Egyházba, ő viszont megnyitja Pétert a pogány világ befogadására. Az átültetés a későbbiekben sem feszültségmentes, hisz a keresztényeknek el kell fogadniuk annak tényét, hogy rokonaik gyilkosa immár elöljárójuk, Pálnak pedig ezzel az emlékkel kell tekintélyt viselnie az Egyházban, ráadásul Péternek újból korrigálnia kell magát, immár Pál hatására. Ez a két ember aztán Jézus körül még mélyebb testvériségre talál, melyben Róma új testvérpárosa nem a másik vérét ontja, hanem egymást követve ajándékozza oda saját vérét – töredékes emberi szeretetüket beérleli az Úr a vértanúságra.

Így Antiochiai Szent Ignác a Rómaiakhoz írt levelében (Kr. u. 110 körül) már úgy beszél a római Egyházról, mint ami „első a szeretetben”, vagyis az Eucharisztiában, az abból fakadó
odaadásban – ahogy a főapostol kereszthalálának legendája egyértelműen utal Krisztus és az apostolok halálának különbözőségére és hasonlatosságára. Péter és utódai az Eucharisztia hálóját terítik ki újból és újból a történelem tengerére, a világ minden tájáról ebbe fogják be a különböző népeket, hogy emberi szeretetüket Uruknak ők is átadhassák, az Eucharisztia vételével, a hit egységében pedig magát a Szeretetet fogadják be, és vele, a szeretet kötelékével egymást is megtartsák.

Magyar Kurír