Érdemes a mai nap evangéliumi jelenete mellé mintegy párhuzamként odahelyeznünk a színeváltozás csodáját. A Mester Jairus leányának meggyógyításához ugyanúgy a tömegből vonul ki, mint később a színeváltozáskor, és amit ott megelőz Péter hitvallása, az élet elvesztésére szóló meghívás, azt itt a zsinagóga elöljárója képviseli: találkozik a halállal, s abban tanúsított hite lesz az Úr működésének kiindulópontja. A hegyen ugyanúgy Pétert, Jakabot, Jánost látjuk a Mester mellett, s ott, ahogy itt is, ismét elhangzik a hallgatásra vonatkozó felszólítás. E két jelenet együttesen mutat túl önmagán, mert feltámadásában Krisztus megtapasztalja majd az Atya felé kinyújtott jobbját, aminek előképe a lány kézen fogva történő felkeltése – erre az anisztémi görög kifejezés utal, mely Márk evangéliumában többnyire Jézus halálára és feltámadására mutat –, a színeváltozás pedig valamiképpen ugyanezt érezteti meg a választottakkal a mennyei dicsőség szemlélhetősége által. Így amikor létszámában majd pótolni kell az apostolok kollégiumát, a fő szempont és feladat az lesz, hogy „még valaki tanúja legyen velünk együtt az ő feltámadásának”. Vagyis az evangélium életbe visszahívó jelenetében, mind a tömegben, mind pedig a szűk körben ott látjuk a természetes összetartó erőkkel bíró Egyházat, melynek leglényegét ugyanakkor nem ez, hanem az Úr csodái, a feltámadás csodája tanúinak léte adja, ami abból fakad, hogy Krisztus az ő népét – a belőle szüntelenül kiáradó erővel, Lelkével – újra és újra egyesíti, formálja.

Tizenkét éve vérfolyásos asszony, tizenkét évesen meghalt lány: mindegyik kikerül az emberi élettérből; a betegség a közösségtől, a halál a léttől fosztja meg. De Jézus visszahívja, újra az élet hordozójává teszi a két nőt: az asszony ismét szülhet, érintkezhet, a lány pedig épp abba a korba kerül, amikor férjhez mehet, gyermekeknek adhat életet. Mindez a tó túlsó partján történik, ahogy a húsvéti, feltámadási zsoltárban énekli is az Egyház: „Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem.” Vagyis Jézus szüntelen kíséri tanítványait az Egyház hajójában, mely a történelem viharai között halad, és meghagyja ennek a közösségnek: amit ő visszaadott, megkezdett, éltessék és tartsák fenn a világban – „szólt nekik, hogy adjanak enni a kislánynak”.

A zsinagóga elöljárója leborul Krisztus előtt, ami az alárendeltség, a tiszteletadás jele, így tettek az ókori Keleten az érkező úr előtt. Közbenjár. Az asszony Jézus ruháját érinti, okosan, de határozottan cselekszik, a Mester pedig magára veszi mindkét nő tisztátalanságát: „a mi bűneinket ő hordozta, az ő sebei által nyertünk gyógyulást – ha érintem, meggyógyulok; a közbenjárástól megérintve Jézus megfogta a kislány kezét”. Az Egyház mindkét alakban önmagát látja. Jairusban, aki leborul, a tehetetlen másikért közbenjár, a vérfolyásos asszonyban, aki saját maga gyógyulásáért semmit sem sajnál.

Isten ránk bízta a világ sorsát, az Úr által helyreállított és megkezdett jólét fenntartását. Így hitünk szerint a szentségi élet, Jézusnak az anyagi valóság ruhájában való megnyilvánulása ad gyógyító kegyelmet a hívő ember számára. A közbenjáró ima vagy a jótett pedig valamiképpen olyan, mint amikor a fagyott tejet beteszem a mikróba, és az a külső hatásra fölenged kemény zártságából, ahogy mondják is erre a mozzanatra a palóc világban: „kiengesztelem” a tejet, új állapotba juttatom – hozzákapcsolom a tavon túli világhoz.

Istenhez tehát a szentségi kötelék erősítése által közeledhetünk, hogy „erőt és gyógyulást nyerjünk nála”, testvéreinkhez pedig a közbenjáró ima, a nekik juttatott jó közvetítésével visszük el őt. És, amiként az evangéliumban ma láttuk, mindkét törekvésre Krisztus személyes szeretetének megtapasztalása az Istentől érkező válasz.

Magyar Kurír