A liturgia a mai napon az időbeliséget érzékelteti velünk: a Keresztelő személyének hangsúlyozásával a nyár idejét is egy nagy, egyetemes ádventté, várakozássá alakítja át. Három hónappal vagyunk az angyali üdvözlet után, amikor Erzsébet már hatodik hónapja várta gyermekét, hat hónappal Urunk születésének vigíliájától. Az előhírnök születését ünnepeljük, akinek jövetelét Krisztus érkezése jelöli ki, mert „minden általa és érte teremtetett”.

Nem véletlen, hogy a liturgikus év során csak az Úr eljövetelének közvetlen előkészítői születésnapját üljük meg: az áteredő bűntől mentes Máriáét, valamint a Szentlélek által anyja méhében megtisztult Keresztelő Jánosét. Ők azok, akikben az Atya elkezdi előkészíteni az emberi nemet a Fiú fogadására, és akik jelzik a megváltás lényegét, istenképiségünk helyreállítását: „mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön”.

Lukács evangéliumában Jézus és János születésének hírüladása egyaránt így kezdődik: „Ne félj”. A hírnökről azt mondja Lukács: „nagy lesz az Úr előtt”, Krisztus nagyságát azonban abban jelöli meg, hogy ő maga a nagyság. A két angyali üdvözlet után, anyáik találkozásakor a gyermekek köszöntik egymást, de míg Erzsébet meddő, addig Mária szűz; Zakariás kétkedő, a Szűz ráhagyatkozó; és míg János, valamint szülei később háttérbe lépnek, addig Máriáról beszélni fog minden nemzedék, Krisztus pedig visszatér az idők végén.

A Keresztelő apja, Zakariás az Újszövetség azon szereplőinek egyike, akiben Krisztus elé siet az Ószövetség várakozása, és aki már érzékelteti a végső időket: esti illatáldozatának jeruzsálemi bemutatása egyszerre jeleníti meg a Sína hegyét, valamint a Jelenések könyve véneinek hódolatát. De ezt a két mozzanatot nem ő, hanem a rejtekben emberré levő, közénk születő Gyermek, az egyetlen és igazi Főpap kapcsolja egybe és teszi számunkra világossá, aki maga az Áldás – éppen ezért az Apostolok cselekedetei szerint mennybemenetelekor áldást osztva távozik –, a választott nép tagjaként pedig saját testének feláldozásába beoltva az Atya elé viszi Izrael minden imádását.

Az előhírnök anyja, Erzsébet egyfajta tükör a Szűzanya számára. Értelmezi Máriának, az Újszövetség asszonyának hivatását: Ura anyjának nevezi őt, megerősíti hivatásában, és elfogadja szolgálatát. Szülésüket is hasonlóképpen írja le Szent Lukács, melynek idejére már megérik, a két asszony társává lesz az Úr akaratának teljesítésében a kétkedő Zakariás és József; elkezd formálódni körülöttük az Egyház: a szomszédokból, Júda hegyvidékéből, a pásztorokból, sőt, az angyalok által az égi világ is együtt magasztalja a néppel Isten csodás látogatását.

Keresztelő Szent János személye Jézus számára mintha saját sorsának alakulására mutatna, erre döbbentené rá. Amikor az előhírnököt háttérbe szorítják, ő színre lép, hogy beteljesítse a próféta megkezdett munkáját. És amiként a börtön magányában János számára fölfoghatatlan, hogy Jézus végső soron mit akar, miként múlja felül az ő elgondolását, akként Jézus is verejtékezve fogadja majd el az Olajfák hegyén az Atya őt felülmúló akaratát. Végül, ahogy a próféta korábban háttérbe lépett, hogy helyet adjon a Messiás jövetelének, úgy a passióban a Fiú lesz egészen semmivé, hogy az újra rejtőzködő Istenre a kereszt tövében összeverődött sokaság újra felfigyeljen, bűnbánatot tartson és letegye a hitvallást: „Ez az ember valóban Isten Fia volt.”

Templomainkban oly sok helyen látjuk Keresztelő Szent János alakját, akinek ábrázolása mindig túlmutat önmagán, szemünk elé idézi a Bárányt. Ilyen ez a mai ünnep is a naptári év közepén: fölnyitja szemünket arra, hogy az Atya a Fiúért és „a Fiú által teremtett mindent”, így benne nyer értelmet és teljesedik be az idő, ő az, akit előre jelez a világos éj, és aki a téli sötétségben felragyogó Világosság.

Magyar Kurír