A szentmise könyörgéseiben az elégtétel, engesztelés szavai szerepelnek, a felajánló imádságban pedig a parancsok megvetőiért, az elszakadókért, a tévedőkért imádkozunk: „hívd vissza őket az igazság szolgálatára és a hit egységébe, hogy rövidesen egy akol legyen és egy pásztor”. Ma már kevéssé érzékeljük, hogy XIII. Leó pápának és a XX. század első fele  pápáinak imáiban ezek a könyörgések konkrét politikai és társadalmi irányzatok képviselőiért szóltak: a szocialista, kommunista, nihilista modern eretnekségekért, a szabadkőművesekért. Azokért, akik – az akkori pápák egyöntetű társadalomértelmezése szerint – először a hitet és a logikus gondolkodást állítják egymással szembe, majd a természetfölötti dimenzióitól megfosztott társadalom alapjait irracionális vélekedéseik szövevényére helyezik át, a házasságban csupán üzleti szerződést látnak, anarchikus népakaratot szítanak, amit az emberek alantas ösztöneinek kiszolgálásával is támogatnak, hogy a lezüllesztettek jobban kormányozhatóvá váljanak. XIII. Leó pápa ezt tapasztalva hívta meg korának Egyházát a Jézus Szívének való felajánlásra, XI. Piusz pedig a Szent Szív engesztelésének munkálására. A történeti közeg ismerete rámutat a korunkban zajló negatív folyamatok gyökerére, a pápai buzdítások pedig az arra adott keresztény válaszra, illetve a múlt században általuk felkarolt ünnepek tanító jellegére: „a szent titkoknak évenkint visszatérő megünneplése ugyanis sokkal hatályosabban segít a népet a hit igazságaira tanítani s azok boldog átélésére képesíteni, mint az egyházi tanítóhivatal legtartalmasabb megnyilatkozásai” (XI. Piusz).

Felajánlás és engesztelés. Az Úr Jézus, amikor a kereszten magára vette a bűn sötétségét, az Atya kezébe helyezte emberségét: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” – és ahogy a mai prefáció is megénekli: „a keresztfán magasba emelve odaadta önmagát értünk; majd vér és víz ömlött sebhelyeiből, mely átszúrt oldalán nyílott, hogy onnét jöjjenek létre a szentségek”. Vagyis a sötétséggel találkozva nem vádaskodásba, lesajnálásba kezdett a mi Urunk, hanem felajánlásba, az Atyától elfordultak összegyűjtésébe, a távolság áthidalásába.

Jézus a legteljesebb, legszentebb Fölajánló és Felajánlás, mi pedig az ő szent sebéből indult folyam, a keresztség részeseiként ehhez a felajánláshoz csatlakozunk. Szent Szívével kötjük össze korunkat és környezetünket, amikor szorosabban akarunk kapcsolódni hozzá, és követni akarjuk őt abban a válaszában, mellyel az ember elfordulására felelt: az önátadásban. Nincs ugyanis „egyetlen olyan ember sem, aki teljesen önmagába zárt volna. Mindnyájan egymásból élünk… de vannak emberek, akik a szeretetnek, a kiállt szenvedéseknek, a becsületességnek és az igazságnak úgyszólván túláradó többletét hagyják maguk után, amely másokat felvesz és magával hordoz. Valóban van helyettesítés a létezés legmélyén. Krisztus egész titka ezen alapul… A saját lelki üdvösségünkért való aggódásunk csak akkor szabadul meg a félelemtől és önzéstől, ha mások üdvösségéért való aggódássá válik” (XVI. Benedek pápa). A helyes engesztelés tehát szeretetcselekedet, amely már nem attól borzong, hogy milyen gonosz a világ, hanem abból a felismerésből fakad, hogy Jézus ránk bízta ezeknek az embereknek a hozzákapcsolását, szent vérének tisztító patakját. Mert ahogy egy mások által eldobott, koszos papír zsebkendő felvétele már tisztítja a környezetet, ugyanígy mások tudatos istenellenességének akár apró ellensúlyozása is felelősségvállalás és helyreállítás. Végezzük ma el ezzel a lelkülettel a Jézus Szívének való felajánlást, és ne feledjük, Krisztus hatalmat adott nekünk, társul vett maga mellé az eltávolodottak hozzákapcsolásában!

Magyar Kurír