Vannak olyan alkotások, amelyeket a világ nagy csodáiként tartunk számon, mint a kínai nagy fal, a Stonehenge misztikus kőoszloprendje, a római Colosseum, a chartres-i katedrális, a Kheopsz-piramis. Mind olyan csodák, amelyeket a legkegyelmibb pillanatban, felsőbb ihletésre ember valaha is létrehozhatott. De amelyek megfejtése éppen ezért örökre titok marad. Meg nem ismételhető többé, és létre sem hozható újra. Akiket ezek látványa megérint, nem is igazán akarják megfejteni a titkot – csak szemlélni, és beereszteni létük legmélyebb valójába, amit az érzékszervek átengednek.

Ilyen világcsoda a Prológus is Szent János evangéliumában. Aminek első négy sorát, ha valamelyik diák írta volna egy iskolai dolgozatban, nagy valószínűséggel egyest kapott volna rá. De legalábbis erősen aláhúzta volna javítás közben a tanár, azzal a megjegyzéssel, hogy zavaros és érthetetlen. Nem egyezik az alany, és több helyütt megváltozik a mondat irányulása is: „Kezdetben volt az Ige, / és az Ige Istennél volt, / és Isten volt az Ige, / ő volt kezdetben Istennél.”

Ez a mondat az egyik legtitokzatosabb és legbonyolultabb mondat a világon, amit évszázadok alatt, nagyszerű tudósok és nyelvészek ízlelgetnek, szavanként, sőt szótagonként, mert érzik, hogy valami titkot rejt. Érthetetlen és felfoghatatlan. Sok elemző bajlódott vele, hogy megfejtse, és a ránk maradt mintegy négyezer, különféle korból származó kézirat egyike sem próbálja érthetővé tenni. Lemásolják úgy, mint megszentelt szöveget, vigyázva, ki ne javítsák: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél.” Egy olyan világban, ahol megpróbálunk mindent érthetővé, magyarázhatóvá és emészthetővé tenni, érthetetlen és emészthetetlen marad, amit ezekben a napokban ünneplünk. A kezdetek tárulnak föl egy Gyermek születésében. Az Ige testté lesz. Megérinthetővé válik, láthatóvá a láthatatlan, hallhatóvá a hallhatatlan. 

Évekkel ezelőtt láttam egy balettműsort. Gyönyörű fiatal táncosok röpültek, karikába hajlott testük ívelt, ahogyan kell, ahogyan csak akarták. Milyen csodálatos is a test, és mennyit bajlódunk vele! Ha csúnya, hogy miért nem szebb; ha szép, hogyan tartsa meg ezt a formát; ha sovány, mit tegyen, hogy ne zörögjenek a csontok; ha kövér, ha szuszog és nehézkes; ha sánta, ha biceg… – mennyi baj van a testtel, mennyit bajlódunk vele! És az Ige mégis testté lőn!

Testté, vagyis emberré lett Jézus Krisztus. Vállalta testünket. Vállalta, hogy testben és saját testével mondja el Isten üzenetét a világnak. Vállalta testünket, és testünkön keresztül vállalt minket. Nekünk cserében testünkkel is ki kell fejeznünk a hasonlóságot.

Amikor megvalljuk őt szívünkben, amikor mosolygunk és derűsek vagyunk, amikor énekelünk, imádkozunk, amikor rendezzük életünket és testileg is kifejezzük hitünket, amikor keresztet vetünk, vasárnap szebben öltözünk, amikor környezetünket, lakásunkat kifényesítjük, amikor a karácsonyfát feldíszítjük: akkor kifejezzük, hogy valami ezekben a napokban látható lett az Istenből. Ezért nekünk is széppé kell formálnunk azt, ami látható. Mert kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél.

Magyar Kurír