Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Januárban Juhász Ferenc miskolci plébános ad útravalót.
A mai evangéliumban találjuk a Szentírás egyik leglényegesebb és leginkább félreértett mondatát. Amikor Keresztelő Szent János meglátja Jézust, így szól: Íme, az Isten Báránya. Robert Barron Los Angeles-i segédpüspök közvélemény-kutatást végzett arról, vajon az emberek hogyan magyarázzák ezt a néhány szót. A válasz többnyire a következő volt: az Isten Báránya azt jelenti, hogy Jézus gyengéd, alázatos és jó, mint egy bárány. Csakhogy az I. században élt zsidók számára szinte semmi ilyet nem jelentett. Ők áldozatot értettek alatta. Keresztelő János úgy tekintett Jézusra, mint aki arra hivatott, hogy föl legyen áldozva Istennek, bűneink bocsánatáért. Amikor Keresztelő János úgy beszél Jézusról, mint Isten Bárányáról, akkor a templomi áldozatról beszél. Jézus lesz az, aki felajánlja önmagát végső és mindent felülmúló áldozatul, hogy ezzel kapcsolatot teremtsen Isten és az emberiség között. Felajánl valamit az Atyának, ami egyszer és mindenkorra megoldja a bűnnel kapcsolatos problémát, mi pedig elnyerjük üdvösségünket.
Három érdekes és sajátságos szerep bontakozik ki az evangélium elbeszélése alapján: Keresztelő János szerepe, Jézus szerepe és a tanítványok szerepe. Keresztelő János az élete legnagyobb cselekedetét hajtja végre ezekben a napokban: átadja helyét Jézusnak. Sőt, nemcsak a helyét, de átengedi tanítványait is. Van némi ellenpontozás János és Jézus személye között. János a nagy hangon kiáltó, tömegeket mozgató, látványosan térítő, kíméletlen igazságú; Jézus a csendes, személyes kapcsolatokra érzékeny, halk szavú Mester, aki a neszekre is figyel, különben hogyan vehetné észre, hogy követi őt két tanítvány? Néhány hónap múltán valakinek, aki szintén követni szeretné, azt mondja, hogy a rókának odúja van, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtania a fejét. Most itt Andrásnak és társának, akik nyomába szegődnek, nehogy szem elől veszítsék, azt mondja: Gyertek, nézzétek meg, hol lakom. Igaz tehát a mondás: „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket”.
A harmadik szerep a tanítványoké. Az ő életük legboldogabb pillanatai is ezek. Tudják, hogy a világ lesz más annak a napnak a tizedik órájától. De nem állnak meg itt, amit ezután tesznek, az, ami leginkább az egészre vall. Megtérésük biztos jele: elmentek, és elmondták társaiknak, hogy megtalálták a Messiást, vagyis a Fölkentet. Nem oly rég hallottunk valami hasonlót, a folytatás azonban más volt: amikor a három napkeleti bölcs kereste a Kisdedet. Mit meg nem tettek azért, hogy megtalálják! Fáradságot és vagyont sem kímélve keresték: aranyat, tömjént és mirhát hoztak. Megtalálták, és azután más úton hazatértek. Pont. Vége. Nem hallottuk később se, hogy valakinek is beszéltek volna a látottakról, hogy aztán még valaha keresték volna Jézust. Sem azt, hogy környezetüket megmozdították volna Jézus irányába. Pedig a feladat ez. Ez a tanítványi szerep. Az mutatja, hogy valaki igazán megtalálta-e a Mestert, rátalált-e Jézusra, hogy utána mit tesz. Hazamegy, megnyugszik és lepihen, vagy még nyugtalanabbá válik, és társait is elviszi Jézushoz. Nem kötelességből, hanem mert nem tehet másként. Lámpát nem azért gyújtanak, hogy az ágy alá tegyék, hanem hogy a tartóra.
Magyar Kurír
2
Kommentáld!