Nekünk, bencéseknek egy nagyon kedves evangéliumi szakasz az ezen a napon hallott, hiszen legtöbbünk Urunk színeváltozásának ünnepén tett fogadalmat. Szerzetesi életünk kezdetén az evangélium fölvisz minket a hegyre, találkozunk az Úrral, majd visszatérünk a mindennapokba, ahogy a tanítványok. De olyan élménnyel gazdagodva, ami mindenképpen meghatározó, ami megmutatja nekünk, hogy Krisztus melletti döntésünk nem egy rajongói klubhoz való csatlakozás, nem egy ember iránti rajongásunk kifejezése, hanem Jézus Krisztusban maga az Isten hív és szólít bennünket, és a színeváltozás történetében a mi gyarló emberségünknek egészen különleges és csodálatos ígéretet ad. A keresztség által az Isten gyermekei leszünk, és emberségünk valamiképpen részesül az ő istenségéből.

Ilyen ragyogó emberekké akar változtatni bennünket Isten – ez megdöbbenti az apostolokat és megdöbbent minket is. Hiszen annyi sötétséget, annyi tévedést, annyi rossz döntést tapasztalunk a magunk életében is, hogyan lehet, hogy mégis ilyen ragyogó életre hív bennünket?

Az első olvasmány Ábrahám áldozatának leckéje: aki megtér, és hisz, akarja a keresztséget, keresztény akar lenni, annak Ábrahámhoz hasonlóan mindenre készen kell lennie Istenért. Éppen hitének erejében kell készen lennie, hogy akár a legkedvesebbet is odaadja. És itt rejlik valami, ami bátorító számunkra, hogy merjük odaadni mindenünket; ne féljünk a legkedvesebbtől sem; hogy lemondjunk róla igazán, és odaadjuk. Mert Isten szándéka nem az, hogy elvegyen, hogy megöljön, gyötörjön, ahogy a pogány emberáldozatok mögött ott volt ez a félelem az Istentől.

Isten szándéka, ami megnyilvánul Ábrahámnál, Ábrahámmal szemben, hogy elvezesse őt a hit teljes szabadságára. Úgy higgyen, hogy egészen biztos legyen Istenben. Úgy reméljen benne, hogy ne féljen semmitől; hogy bizalma még a halálnál is erősebb legyen. Tehát Isten és őközötte olyan tiszta, szabad kapcsolat jöjjön létre, amit nem fenyeget már félelem: gyermeki szeretetkapcsolat, teljes összhang. A félelmet éppen az űzi el, ha biztosak vagyunk Istenben, hogy nem elvenni akar, nem halálunkat akarja, hanem adni akar, fölszabadítani akar.

Péter így szól az evangéliumban: „Jó itt lennünk nekünk.” De nem tudja, mit mond. Azért nem tudja, mert mi, emberek, nem tudjuk, hogy nekünk mi az igazi jó, és mikor érkezünk el az igazi jóhoz. Péter még nem tudta, hogy ez nem a végső jó, még csak kóstoló.

Minekünk nincs határozott elképzelésünk arról, hogy nekünk mikor mi az igazi jó. És mi a jobb. Állandóan csalódunk. Vannak pillanataink, amikor azt gondoljuk: Ez aztán most jó lesz, gyerünk, ragadjuk meg! De nem. Az hallatszik fölülről, az Atyától, hogy ne azt tegyük, amit mi jónak gondolunk, hanem igazodjunk teljesen mindenben ahhoz, amit az Úr Jézus mond nekünk. Őt hallgassuk, mert egyedül ő tudja, hogy nekünk mi a jó.

Adja Isten, hogy a nagyböjti időben fölismerjük, milyen jót kell tennünk, hogy Istennek tetszően tudjunk cselekedni és együtt tudjunk működni mi is Isten kegyelmével, amivel ragyogó emberekké akar bennünket tenni.

Magyar Kurír