Szép középkori szokás volt a mi Urunk születésének napját úgy megünnepelni és megszentelni, hogy a nép számára is tartalmas és emlékezetes legyen. Nem volt ritkaság a pápák székfoglalását vagy az uralkodó koronázási ünnepét is karácsonyra tenni. Így adódott, hogy III. Leó pápa 800-ban Rómában császárrá koronázta I. Károly frank uralkodót, s ezzel a római császárok jogutódjának nyilvánította. 967 szent karácsonyának ünnepén I. Ottó német-római császár társcsászárrá koronáztatta fiát, II. Ottót. II. Kelemen pápa Rómában császárrá koronázta III. Henriket, aki véget vetett a pápai trón körüli viszályoknak.

Istentől megszentelt magyar népünk is felvette a fonalat, és 1000-ben első szentünket, Istvánt királlyá, Gizellát pedig királynévá koronázták.

Kultúrtörténeti érdekesség, hogy a középkorban (476-tól) az év nem január 1-jén kezdődött, hanem december 25-én. 1872-ben a mai napon mutatták be Verdi Aida című operáját.

Az első karácsonyt csak Kr. u. 325-ben ünnepelték meg szentmisével. Az esemény a pogány istenségnek, a győzhetetlen napistennek (Sol Invictus) hatalmas dínom-dánommal egybekötött ünneplését volt hivatott kiszorítani. Az ünnep pontos dátumát nem sikerült behatárolni, ugyanis a történész teológus mintegy 5-7 évvel elszámította magát – pontosabban Róma alapításának dátumát –, de az eseményt nem pontos időmeghatározáshoz kötjük, hanem a hit titka. Inkább a népi vallásossághoz köthető a születés eseményének évszakhoz vagy időjáráshoz rögzítése is. Az orvos Szent Lukács azonban alaposan utánajárt a történelmileg nyomon követhető eseményeknek. Így került az evangélium hitelesítő jegyei közé az Augustus császártól jövő parancs az összeírásról. S így kerül be az evangéliumba Qurinius, Szíria helytartója is.

Ma is tehetünk hasonlóan, életünket Jézus születéséhez igazíthatjuk. Ilyen alkalmakkor nem csupán a család vagy a baráti kör ünnepel, hanem az Úr személyes jelenléte lesz az ünnep középpontja. Ahogyan az Úr átjárja a mindennapjainkat, úgy ő lesz az első és kiemelt helyen a meghívott fővendég. Az asztali áldás az ő jelenlétében hangzik el. Régi magyar családoknál szokás volt, hogy a várt vendégek létszámánál eggyel több terítéket tettek fel az asztalra, arra az esetre, „ha Kossuth apánk betoppan”. És készek vagyunk-e fogadni Jézus Urunkat, ha betoppan? Neki is jut-e egy tányér? Vagy csak úgy mondjuk: „Jöjj el Jézus! Áldd meg, amit adtál nékünk”? Ő huncut egy vendég! Szelíd és alázatos szívű. Elfogadja a meghívást. Képes rá, és letelepszik a macskaasztalnál, s csak a maradékot eszi. Hideg vizet iszik, és a sütiből sem kér. Csendesen hallgatja a szirupos, édeskés szólamokat a szeretetről. El-elmosolyodik egyik-másik bárgyú történetet hallva. Mindenki szóhoz jut, csak ő nem? Pedig elmondhatná, hogy a dicsőség csúcsán Isten áll, akitől a tehetség és a szorgalom származik, s aki a maga békéjével ajándékoz meg bennünket.

Magyar Kurír