Illés próféta nagyon komolyan bizonyítja, hogy a bálványok semmit sem érnek, Jahve az igaz Isten, és senki más. Az áldozati tűz jelzi, kivel is van Isten, a nép Illés mellé áll, és elfogadja tanúságát. De nem mindenki örül ennek, és Illés öröme sem felhőtlen, nehezen viseli el, hogy éppen a királynő nem hallgat rá, és nem fogadja el Istent. A sikertelenség egészen maga alá gyűri Illést. De Isten nem hagyja el, és újabb feladatot ad neki, új útra küldi. Megható Istennek ez a figyelmessége, ez a gondoskodó szeretete, ahogyan táplálja Illést, kenyeret és vizet ad neki, hogy erőre kapjon, felfrissüljön. És a lélek is felfrissül, amikor a test.

Illés aztán a Hóreb hegyéhez megy, és itt különleges élménye lesz: találkozik az Úrral, de nem a földrengésben és nem a tűzben, hanem a gyenge szellőben. Megint csak Isten gyengéd szeretetét látjuk, ahogyan az őt szeretőkhöz fordul. Micsoda szép pedagógiája van Istennek, ahogyan gondoskodik a választottairól, ahogyan csodás jeleket küld, tüzet, földrengést, ami rémisztő és döbbenetes, de aztán finoman közelít az emberhez, táplálja, frissíti! Milyen jó volna nekünk is megtanulni a helyes egyensúlyt életünkben, megtalálni a megfelelő időt a figyelmeztetésre, és az időt a gyengédségre, a finomságra! Van mit tanulnunk Istentől.

Szent Pál is figyelmeztet ma bennünket: „Ne szomorítsátok meg Isten Szentlelkét, akivel meg vagytok jelölve a megváltás napjára. Legyen távol tőletek minden keserűség, indulat, haragtartás, szóváltás, káromkodás és minden egyéb rossz. Inkább legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.”

Jézus is a zúgolódó hallgatókkal szembesül, akik szavait vitatják. Sosem könnyű szembesülni olyan kijelentésekkel, melyek alapjaiban érintik hitemet és így életemet, mindennapjaimat. Az eddig megközelíthetetlen és láthatatlan Isten most valóságosan megjelenik előttük, ráadásul teljesen hétköznapi alakban: „Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját?”

Amikor Jézus itt kenyérnek mondja magát, olyan ajándékra gondol, mint amit Illés kapott a pusztában. Nemcsak tanít és parancsol, hanem megerősít minket a nagy úton. Ha belőle táplálkozunk, megerősödünk. Olyan életünk támad, ami már magában hordja az örökkévalóság kezdetét. Isten ismeri erőnket, határainkat, akárcsak Illését. Amikor elfogy az erőnk, nem ostorozni akar szavával, de nem is üres beszéddel akarja megoldani a problémáinkat. Táplálékként adja önmagát, hogy egyre jobban megismerjük őt, hogy Isten utáni vágyakozásunk erősödjön, ugyanakkor a vele való találkozásban már valamennyire csillapodjon is.

Ahogyan a mannával is volt feladata a vándorló népnek – mindennap össze kellett gyűjteniük, és elkészíteniük –, úgy van nekünk is mindennap feladatunk Jézussal, és nem is lehet konzerválni őt sem, ahogy a mannát se lehetett. Hogyan is lehetne az életet megállítani? Jézust sem lehet megállítani, akármennyire is igyekszünk néha ezen, ő újra és újra az élet mellé áll, és vezet bennünket is, közben táplál, megerősít, növekedést ad.

Magyar Kurír