Az évközi időnek a középpontjában áll Jézus nagy eucharisztikus beszéde, amelyet öt vasárnap olvasunk. Kihívás elé állított bennünket is, ahogyan a tanítványokat is: hiszen sokan elfordulnak a mai rész tanúsága szerint. Kemény beszéd – nem szeretjük mi sem a kemény beszédet a lelki életben, a lelki életről. Csakhogy Krisztus nem a népszerűséget kereste, hanem az igazságra és az örök életre akarta elvezetni tanítványait.

Ma minket is megkérdez: ti is el akartok menni? Szent Péter a hitéről tett tanúságot: az örök élet igéi nálad vannak. Mi hogyan válaszolunk? Mi az, ami megtart Jézus mellett? A hit egész életünk küzdelme, ahogyan minden személyes kapcsolat küzdelmes: egy barátság, egy szerelem, családi és rokoni kapcsolat; mind-mind azzal jár, hogy néha áldozatot hozunk. A lelki életben nem fejlődünk mi sem, ha néha nem szembesülünk kemény dolgokkal, ha nem kerülünk úgymond kritikus helyzetbe. Krízishelyzetben az ember két dolgot tehet: vagy tagad, azaz nem foglalkozik tovább a dologgal, vagy pedig megnézi, mit is tehet azért, hogy jól jöjjön ki belőle.

Kritikus helyzetbe kerülünk, amikor szembesülünk Krisztusnak és az Egyháznak az Oltáriszentségről szóló tanításával. Valóságos teste és valóságos vére ez Krisztusnak, a kenyér és bor színe alatt. Érzékeink, agyunk nehezen fogja föl ezt, és próbál magyarázni: nem is így gondolta Jézus, nem is így kell érteni. Megijedünk a felfoghatatlantól, megrémiszt bennünket a végtelen alázat, nem tudunk mit kezdeni ezzel a nagy megtiszteltetéssel, hogy Isten, teremtő és megváltó Istenünk arra méltat minket, hogy önmagát adja nekünk. Alázattal kell meghajolnunk, és elfogadnunk ezt az ajándékot, ezt a mennyei eledelt. 

Nehéz elfogadni a büszke embernek a segítséget, nehéz elismerni, hogy Isten méltatlanságunk ellenére ilyen közel jön hozzánk, de a tagadás és a kételkedés nem teszi könnyebbé életünket. Milyen jó volna, ha tudnánk egyszerűen elfogadni és hinni, hogy Isten végtelenül szereti az embert, szeret bennünket, jobban, mint mi önmagunkat, ezért adja önmagát nekünk! Méltóságunkat akarja visszaadni. Azt a méltóságot, amit a bűn elvesz tőlünk, ami miatt nyugtalanság, éhség és szomjúság van bennünk a szeretet iránt, és bármilyen esztelenséget megteszünk, hogy csökkentsük éhségünket: hatalmaskodunk, intrikálunk, pletykálunk, hazudunk, manipulálunk, szerepeket játszunk, csak hogy úgy érezzük, fontosak, szeretettek vagyunk. És milyen szánalmassá válhat mindez egy pillanat alatt, amikor lebukunk, amikor kiderül az igazság!

Az Isten örök szeretetében hívő, Jézus Krisztus testével és vérével táplálkozó ember az örök élet nyugalmát kapja meg már itt a földön: nyugtalansága szent nyugtalanság – amilyen a szerelmes ember nyugtalansága. Nem önmagáért, hanem Istenért nyugtalan, neki akar tetszeni, neki akar jót tenni. Kezdjük alakítani életünket Isten törvényei szerint, bánjuk komolyan bűneinket, akarjunk a hozzánk egészen közel jövő Krisztushoz méltón élni, és hálát adni mindennap azért, hogy Isten nem hagy el minket.

Magyar Kurír