Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Áprilisban Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.
Nagyszombat csendje az Isten elől rejtőzködő ember csendje, az Úr hallgatásának csendje, ami a világ megrengése – a függöny, a sziklák meghasadása és a sírból előjövők megjelenése – utáni állapot. Isten halála botrány pogánynak és zsidónak, diadal az ellene lázadónak. Az Isten meghalt, és mi öltük meg – mondja Nietzsche. A föld felszínén tehát csend van; magányosság, ami a halál; halál, ami maga a pokol. Ám az Úr a mélyben tevékeny. Átlépi a halálos magány kapuját; az Atya a bűnös ember után indul a kert csendjében, és az ősszülőket a Pásztor bárányként hozza vissza: Őbenne ment el, hogy azoknak a lelkeknek is hirdesse az örömhírt, akik a börtönben voltak. Ami itt végbement, az a kereszt gyümölcsének beoltása a halál elveszettségének mélységébe – írja Hans Urs von Balthasar. A halálban immár ott a szeretet: Az Ige testté lett, és köztünk lakozott. Amikor nagyszombaton odatelepedünk a szentsírhoz, Krisztus emberségének kiszolgáltatottságát szemléljük, „halottak vagyunk a halott Istennel” (ugyancsak Balthasar szavaival), elkísérjük őt oda, ahol istenségével belép a kiszolgáltatottság, a mi kiszolgáltatottságunk világába, mert „onnan kél fel harmadnapra, / halált, poklot letiporja”.
Magyar Kurír
Kommentáld!