Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi ország. Annak vezetői úgy döntöttek, népszerűvé teszik magukat azzal, hogy javítanak a polgárok közérzetén. Kölcsönért folyamodtak tehát, a tőlük hatalmasabb és gazdagabb népekhez. Aztán egyszer csak üzentek a népek, és vissza kellett fizetni a tartozást. Bár többen súgták a vezetőknek: kérjék az elengedését vagy legalább az átütemezését, lassítását, ám nem így döntöttek. Körülnéztek azok között, akiknek tűrhető volt a közérzete, és olyan elvonásokkal, adókkal kezdték fojtogatni őket, amitől azok kétségbeestek, és nem tehettek mást: fizettek, fizettek. Igen, de ekkor valami olyan folyamat indult meg a kis tartozók között, ami végső ellehetetlenülés felé vitt mindenkit. Nem épültek lakások, nem születtek gyerekek, előbb csak a szülőotthonok zártak be, aztán a bölcsődék, majd fokozatosan az iskolák, cukorgyárak, a cementgyárak, a munkahelyek, végül még a kórházak is. Hogy mégis legyen valami mozgás, mert az élet a mozgásban van, nyíltak új szociális otthonok, ingyenkonyhák meleg levessel, hajléktalanszállók és bankok, töméntelen bank, újabb hiteleknek. Az új vezetők, hogy valamivel javuljon a közérzet, fölállítottak egy gazdaságibűn-üldöző hivatalt. Ez megnyugtató lehet azoknak is, akik már tényleg fuldokolnak, hogy látnak néhány gazdagot börtönben csücsülni, amíg meg nem fizetik mind, amivel tartoznak. Pedig a történet lényege nem ez. Hiszen gazdagoknak is kell lenniük – meg szegények is mindig lesznek, mondta egyszer Valaki.

Akik olvassák ezt a mesét, azt gondolják most magukban: velük ilyen nem fordulhat elő. Én is azt gondolom. De az evangélium pórul járt szereplője is azt gondolta mindaddig, ameddig meg nem pillantotta az utcán ismerősét, aki lógott neki néhány száz dénárral. 

Az Úr viszont nem marad meg hasonlatában a gazdasági bűnözésnél, továbbmegy; ő a megbocsátásról beszél. A megbocsátás a tartozás elengedése. Mindnyájan tartozunk, és nemcsak körbetartozás van, hanem összetartozás is. Tartozunk egymás iránt jóindulattal és bizalommal lenni. Mindenkinek adósok vagyunk szeretettel, mert Isten is szeret bennünket: különben olyanok vagyunk, mint a kályha, amit újra meg újra megraknak, de soha nem adja ki a meleget. A teremtmények összetartozása ez. Túl nemen, fajon, többségen és kisebbségen – mindenki köteles szeretni az embert, mert Krisztus is szereti. Ő sem mondta: Menj, téged nem gyógyítalak meg, mert szamaritánus vagy. Veled nem állok szóba, mert asszony vagy, föníciai és pogány! Nem mondta a századosnak: nem gyógyítom meg a szolgádat, mert ti elnyomjátok népemet, íme itt az alkalom, hogy te is megismerd a szenvedést! Nem mondta a katonának, aki arcul ütötte: Ezért meglakolsz! Leintette Jakabot és Jánost, akik arra kérték, pusztítsa el, akik nem fogadják be őket.

Tartozni nem csak pénzzel lehet – jóllehet először mindig a pénz jut eszünkbe a tartozásról. Tartozni szeretettel is lehet, gondoskodással is lehet. Végezetül pedig a legfőbb tanulsága az evangéliumi történetnek, hogy nem a sértés nagyságától függ a megbocsátás, nem az adósság mértékétől az elengedése, hanem tőlünk. 

Így a szeretet a megbocsátás és elengedés művészete lesz, a gyűlölet pedig a fojtogatás művészete.

Magyar Kurír