Ismét meghökkent minket az evangéliumi példabeszéd. Különösen az első olvasata ver mellbe, csakúgy, mint a konkolyról és a búzáról vagy a tékozlóról szóló példabeszédek. Miért is a döbbenet? Mert kicsiny gyerekkorunkban megtanultuk az ajándékozás örömét, az adni tudás kultúráját és az osztozni tudás lélektanát. Ezek a belénk ivódott kultúrák mind azt mondták, tanították, sugallták, hogy a fölöslegből adni jó, sőt, ha még a szükségesről is le tudunk mondani úgy, hogy közben a másik ember szükségleteit is ki tudjuk szolgálni, nos, ez már egészen nagyszerű cselekedet. Olyannyira belénk nevelték, hogy szinte gondolkodás nélkül működnek és a gesztusok tartanak életben.

A példabeszéd szereplőit nem nehéz azonosítani. A vőlegény rendkívüli személyiség: várat magára, ami nagyon ritkán fordul elő; szokatlan időben érkezik, és meglepő módon, váratlanul. Úgy illene, hogy násznép kísérje, illetve zeneszó adja hírül érkezését. Ehelyett névtelen személy jelzi eljövetelét. Türelmetlensége, szigora nem illik személyiségéhez és a különleges alkalomhoz. Ahelyett, hogy örülne a szüzekkel (a menyasszonnyal) való találkozásnak, a kapus szerepébe lép, bezáratja az ajtót, és így távol tartja a felkészületleneket. Éppen ezen a napon kellene engedékenynek lennie, ehelyett kemény. A szüzek két csoportra oszlanak: okosak és balgák. A phronimosz (okos) jelző olyan személyre utal, akinek szíve (phrén), vagyis értelme, belátása van. A Mt 7,24-ben okos az az ember, aki a statika törvényeinek megfelelően épít, a 24,45-ben pedig az a szolga, aki ura rendelkezésére áll. A mórosz kifejezés ezzel szemben az istentelen, a profán, az ostoba szinonimája.

A példázat csúcspontját a szüzek és a vőlegény találkozása adja, ami a lelkeknek Krisztussal való találkozását jelenti. Döntő és visszavonhatatlan esemény, hiszen ettől függ a teljes ember boldogsága vagy boldogtalansága. A találkozás azonos lehet az idők végével és Krisztus visszatérésével vagy az egyes hívők földi létének lezárulásával.

A példázat kifejezéseivel élve: az embernek nem szabad engednie, hogy a hosszú várakozásban erőt vegyen rajta az álmosság, az unalom vagy a szétszórtság; ellenkezőleg: mindig készen kell tartania lámpását, és kifogyhatatlan olajkészlettel kell bírnia. A bibliai hagyományban az álom (a virrasztás hasonlóképpen) lelkiállapotra utaló kifejezés: a lelki ernyedtséget és restséget jelenti. Az élet túlságosan hosszú ahhoz, hogy az ember mindvégig megőrizhesse hitének és szeretetének eredeti erejét. Az égő lámpások a folyamatos virrasztást jelképezik, ami szükséges, hogy az ember ne vesszen el a feledés és a hűtlenség éjszakájában. Aki ugyanis álomra akarja hajtani fejét, kioltja a lámpást, leveti saruját és kioldozza övét. Aki ellenben készen akar állni az első hívásra, felövezi magát és égve hagyja lámpását (vö. Lk 12,35). Az éjfél kifejezés arra utal, hogy a vőlegény érkezésének időpontja nagyon bizonytalan, és hogy kockázatot vállal az, akinek várnia kell őt.

A példabeszéd egyedülálló és gondolatébresztő képet rajzol a keresztény életről, illetve ennek kettős, földi és égi szakaszáról. Ez az élet nem annyira célt nem ismerő vándorlás, mint inkább ünnepi zarándoklat Krisztushoz. A hívő ember a fiatal lányhoz hasonlít, aki abban az örömteli várakozásban él, hogy elnyeri megígért jegyesét. Jézus az Úr, aki azonban nagy figyelemmel és kedvességgel fogad minden hozzá közeledő lelket. Az okos szüzek elindultak, hogy megtalálják kincsüket, és egész életükben lámpást hordoztak kezükben, hogy rábukkanjanak. „Alszom, de ébren van szívem” – mondja az Énekek énekében a vőlegény (5,2).

Magyar Kurír