Carpe diem – azaz élvezd és használd ki a mai napot mint a legfontosabb időszakot, amit birtokolsz! Ezzel a mondattal lehetne összefoglalni Szent János első levelének mai részét. Van ennek a felszólításnak egy bűnös, hedonista olvasata, mely úgy gyűri maga alá a jelen helyzetet, hogy az énközpontú ember szakítsa le minden nap minden percének kínálkozó gyümölcsét. Nem áll távol ettől a fogyasztás istenítése és a másik ember tárgyként való használata. A másik, keresztény értelmezés pedig úgy szól, hogy a legfontosabb óra és a legfontosabb pillanat a mostani, amit megélsz a jó megtétele érdekében. E két szemlélet között mély árokként húzódik meg a bűn, amit Szent János törvényszegésnek hív. Ahogy megéljük az Isten fiainak szabadságát – itt és most – egy valódi carpe diem szellemében, úgy készít föl a Szentlélek az Úrhoz való hasonlatosságra. Hatalmas a kínálat. Ma, mindenszentek ünnepén emlékezünk azokra a keresztényekre, akik az elmúlt kétezer év alatt megmutatták, hogy itt és most van mód Krisztus útját járni.

Mindenszentek napja (röviden mindszent; latinul Festum Omnium Sanctorum) a keresztények ünnepe, az üdvözült lelkek emléknapja, amit a katolikus keresztény világ ezen a napon tart. Az ünnep a VIII. század közepén jelent meg először a megemlékezés napjaként. Száz évvel később a császár a pápa engedélyével már hivatalosan is elismerte az új ünnepet.

Róma ókori templomai közül kiemelkedő jelentőségű a 40 méter átmérőjű kupolával lefedett Pantheon. A Krisztus előtti első században épült. Többszöri átépítés után jelenlegi formáját a II. században nyerte el. Bizonyos vélemények szerint hatalmas napórának épült, és csak a VII. században szentelték föl keresztény templommá. A szentelést végző pápa az Egyház valamennyi vértanújának oltalma alá helyezte az impozáns templomot. Ennek a szentelésnek az évfordulóját kezdték mindenszentekként ünnepelni, innen a templom elnevezése. Az ünnepnapot a IX. században helyezték át november 1-jére, és a nyugati egyházban általánossá tették. Így lett „a Szent Szűz, minden apostol, vértanú és hitvalló s a földkerekségen elhunyt minden igaz ember emléknapja”.

A keresztény művészet a szentek közösségét a Jelenések könyvének 7. fejezete szerint ábrázolja. Középen a Bárány, aki felé két oldalról közelítenek a szenteket jelképező juhok. Ezt a képsort találjuk Budapesten, a Lehel téri templomban, Ravennában, a Sant’Apollinare in Classe bazilikában. A Bárányt a X. században Krisztus ülő alakja váltotta fel. A mindenszentek ünneplése is a Szentet, Krisztust állítja a középpontba.

Krisztusra tekintve tehetjük föl a kérdéseinket a szentté válással kapcsolatban. Ki lehet szent? Kit emel oltárra az Egyház? Csak az erkölcseiben kifogástalan, a mindenkinek igazat adó, hajlékony, a soha nem vitázó lehet szent? Ha ez így volna, senkit nem lehetne méltó Isten közelében tudnunk. Istennél a karakteres, jellemes és stílusos embernek van becsülete.

Nem feltétele a szentségnek a csöndes, visszahúzódó és langymeleg élet, ahogy a felhajtással körített, látványos életszentségre törekvés sem. Az Egyház kétezer éves történelme olyan ellentétes jellemű és vérmérsékletű hitvallókat emelt a szentek sorába, akiknek nem aludttej folyt az ereikben. A kiváló szakemberek (Boldog Batthyány-Strattmann László) és nagy megtérők (Szent Ágoston) mellett helyet kapott a csendre vágyó Szent Brúnó, a rendalapító Szent Bernát vagy a szlávokat megtérítő Szent Cirill és Metód. A női szentek között pedig megtaláljuk a kassai kávéházakban dohányfüstöt fújó, majd boldoggá avatott Salkaházi Sárát, az önmagát engesztelésül felajánló Szent Margitot vagy a földrajztanárból rendalapítóvá lett Kalkuttai Szent Teréz anyát.

Bár a legtöbbjüket a szeretetszolgálatuk, a tevékenységük miatt tartjuk követendőnek, mégsem ebben maradandók. Egyéniségük, belső tekintetük alapján érdemesek a követésre. Nem vették le belső szemüket Krisztusról. Ebben hűségesek maradtak a művészeti ábrázolásokhoz. Hittek, mégpedig olyan biztonsággal és erővel, amit nem ingatott meg semmi. Sem a maguk lelki üressége, sem a világ nyomora nem tántorította el őket. Mindig azt a belső tekintetet élesítették, amivel meglátták a hit fényét. A kilátástalan helyzetekben is belekapaszkodtak a remény bizonyosságába, és szerettek, amikor már kihűlni látszott a szívekben a szeretet. Nem voltak bűntelenek. Sokuk nagyon messziről érkezett a megtérés útján, de tudták-élték a megbocsátás és a megtérés forrásának közelségét.

Magyar Kurír