Az Olajfák hegyének keleti lejtőjén található Betánia, ahol a testvérek, Lázár, Márta és Mária éltek. Jézus megkapja a hírt, hogy barátja, Lázár súlyosan megbetegedett. A hír hallatán nem indul el, csak két nappal később, de mire megérkezik, Lázár már negyednapja halott. Márta a falu bejáratánál fogadja őt: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a bátyám.” Így csak barátok képesek egymással beszélgetni a mély fájdalom idején is. Majd szinte néhány perc leforgása alatt megtapasztalhatjuk Jézus emberi és isteni természetét. Mint ember együttérez, megrendül, az emberi tehetetlenség láttán megsiratja barátját, de mint a mindenható Isten Fia, barátját, testvérét előhívja a halálból. Életre kelti.

A vak meggyógyításának elmúlt vasárnap olvasott jelenete útjelzőként mutatott Jézusra, aki azonos az általa ajándékozott világossággal. A mai evangélium arra a Jézusra utal, aki azonos azzal az élettel, amit ad. A világosság és az élet egymásba fonódik. Ez az egybefonódás adja Szent János evangéliumában a dolgok megértését. Mint kulcsfogalom vonul végig. Erről tanúskodik a 11,37 vers: „Ő, aki megnyitotta a vak szemét, nem engedhette volna meg, hogy ez meg ne haljon?” A jel azonban a kánai csodával is kapcsolatban áll: Jézus ugyanis mindhárom esetben azért cselekszik, hogy kinyilvánítsa dicsőségét (Jn 2,11; 9,3). „Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia” (Jn 11,4). Jézus nem varázsló, sem nem csodapróféta, hanem most is, mint mindig, Isten dicsőségét keresi. Ez az egyetlen dolog, ami mozgatja.

A jelenetsor az Isten dicsőségére való törekvést a következőkben mutatja fel: a barát betegsége révén megdicsőüljön az Isten Fia. Az Atya megdicsőülése ugyanis nem választható el a Fiúétól (Jn 5,23). A Fiú azonban először azáltal dicsőül meg, hogy hisznek benne (Jn 11,45; 12,11). A Fiú által dicsőül meg az Atya, amikor a kereszthalálban, a golgotai „felemelésben” Krisztus egészen engedelmesnek bizonyul, és teljesen átadja magát. Végül megdicsőül az imádságban is, hogy az Egyház hisz az ily módon megkínzott, szenvedett és „felemelt” Urában: „hogy mindaz, ami a tied, az az enyém is, és ami az enyém, az a tiéd is, és én megdicsőültem bennük” (Jn 17,10).

A „dicsőség” szóhoz hasonlóan a „nem halálos” (Jn 11,4) kifejezés is túlmutat a konkrét történésen. A most kezdődő események nem a barát és nem Jézus halálával fognak véget érni. Az elbeszélés nemcsak Lázárról szól, aki életre kel, hanem megrajzolja a győzedelmesen feltámadó Úr alakját és mindazokét is, akik vele együtt feltámadnak. Ennek egyedüli kiváltó oka a hit. Megtestesült jóságként és igazságként Jézus „a világ világossága” (Jn 8,12). Ám abban is világosság támad, aki követi őt, és így nem kell sötétben botorkálnia.

Minden alkalommal érdemes föltenni a kérdést: Ki a főszereplő? Ki hordozza a középponti üzenetet? A jézusi halottfeltámasztások a végső feltámadás jelei és annak a reménynek az alapjai, amivel az elhunytak végleges feltámadását várjuk. A halálos álomból való fölébresztések azonban a földi élet folytatására szolgálnak, így Lázár életre keltése is lényegesen különbözik Jézus feltámadásától. Jézus átváltozott, szellemi testtel, új létrendben megvalósuló életre támadt. Az általunk remélt feltámadás előképe tehát nem a földi életre keltett Lázár, hanem a föltámadt Úr. 

Magyar Kurír