Az Úr Lelke betölté a földkerekséget – énekeljük a pünkösdi mise introitusában. Ez a mondat egyrészt elénk idézi a teremtés kezdetét: „Isten Lelke a vizek fölött lebegett” (Ter 1,2), másrészt emlékeztet a szent sátor fölé való alászállására, valamint Mária beárnyékolására. Ma pedig mindezek egyetemessé tételét ünnepeljük a húsvét misztériumában: „Vegyétek a Szentlelket!” (Jn 20,22) Mert ahogy Isten magáénak ismeri el a teremtést, lefoglalja Izraelt és Máriát, most a tanítványok részesednek ebben a lefoglalásban.

A tanítványok Lélekben való részesedése egész világra kiterjedő küldetésük kiindulópontja. A misszió immár nemcsak Izrael közösségébe irányítja őket, hanem az egész világra, nem egy-egy alkalommal kell próbálkozniuk ezzel, ahogy Jézus küldte őket földi élete során, hanem létük lesz az Úr jelenlétének hordozója a világ számára. Mindaz, amit Isten személyes ajándékként elültetett bennük vagy ajándékként nekik adott a Jézussal való találkozásban, innentől nem csupán egyéni élmény vagy egy szűk kör visszaemlékezése, hanem olyan ajándék, amivel be kell tölteniük a földkerekség minden pontját.

Az Apostolok Királynője ebben is a tanítványok előtt áll. Gondoljuk csak meg, mit élhetett át a Szűzanya abban a hittapasztalatban, hogy az a test, amely méhében szövődött egybe, akit ő megszült és akinek látta halálát, akit kezében tartott élete kezdetén, majd végpontján, húsvét után számára is a Fiát korábban megtagadó tanítványok szavára lesz elérhetővé és jelenvalóvá; csak az ő közbejöttükkel érheti el – de általuk elérheti – Krisztusát. Mária itt is ugyanolyan odaadó és befogadó, mint az angyal látogatásánál: anyai hivatását most is átadja, hogy a Lélek ebből részesítse az Egyházat. A tanítványok tanítványa lesz, aki hordozta a világmindenség Urát. A Szűzanyának ez a jelenléte a legragyogóbb példa a pünkösd utáni Egyházban.

„A nekünk ajándékozott Szentlélek által kiáradt szívünkbe az Isten szeretete” (Róm 5,5). Szent Pálnak ez a kijelentése kettős jelentéssel bír: mert e szerint egyrészt az a szeretet áradt ki, amivel az Atya szeret bennünket, másrészt az, amivel mi is képesek vagyunk szeretni az Atyát. A Lélekkel eltelt tanítvány Istene nem kizárólag teremtő, aki iránt köteles hódolattal tartozik teremtettsége okán, hanem Atya, akit fiakként szerethetünk. És nem csupán egymást szerethetjük úgy, ahogy Jézus szeretett minket – miként ezt a mondatot megőrizte számunkra a jánosi hagyomány –, hanem a Lélekben való részesedés megadja azt az ajándékot is, hogy a teremtett világ felől, a Fiú szeretetével vegyük körül az Atyát. Ez is a Lélek földkerekséget betöltő jelenlétének ajándéka, hatása.

A Lélek így teljesíti be és igazolja Jézus mondását: „jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok” (Jn 16,7). Mert a Lélek kiárasztása az új teremtés kezdete, ami visszaadja a bűnbeeséssel elvesztett istenfiúi életet, ezért Jézus – miként a Teremtő a teremtéskor – „tanítványaira lehelt”, és elküldte őket a kiengesztelődés szolgálatára; megkapták a Szentlelket mint az újjáteremtettség foglalóját. A közelmúltban egy haldoklónál jártam, aki messze távolodott Istentől, betegségében hosszú ideje nem kommunikált, és látogatásom után sem volt már semmi kapcsolata a világgal. Amikor viszont fölé hajolva megkezdtem a bánatima szavait, ő tisztán és érthetően vitte tovább, mintegy tőlem átvéve a folytatást: „…bánom minden bűnömet, amelyekkel megbántottam a Jóistent… Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki azt kiáltja: Abba, Atyánk” (Róm 8,15).

Isten Szentlelke foglalt le minket a keresztség és a bérmálás szentségében, és ez a pecsét mélyebben megjelöl, mint azt magunktól gondolnánk. Belénk árasztott Lelke – ha engedjük szóhoz jutni – „megdicsőíti bennünk az Atyát” (vö. Jn 17,10.22–23).

Magyar Kurír