Gyerekkoromban sokat időztem a pesti ferences templom egyik kápolnájában, ami mély nyomott hagyott bennem. Mint később megtudtam, az oltárkép a pokolra szállást ábrázolja: Krisztus elmegy az ősszülőkért, lábbal tiporja a pokol kapuját, majd kivezeti őket a rabságból a szabadság országába. A bűn bilincseinek feltörésére ugyanis magunktól képtelenek vagyunk, ezért Isten maga jön el hozzánk, hogy felnyissa az önzés poklát. Az Atya Krisztusban „ment el, hogy azoknak a lelkeknek is hirdesse az örömhírt, akik a börtönben voltak” (1Pét 3,19). Oda érkezik meg, amiről eddig azt gondoltuk, innen nincs kiút, szabadulás. „Leszálltam tehát” (Kiv 3,8), mondja az Úr az égő csipkebokornál, és az akkor adott önmeghatározása itt, a pokolban ragyog föl igazán: veled vagyok, érted vagyok, melletted állok (vö. Kiv 3,1–15) – „elérkezett hozzátok Isten országa” (Lk 11,20). Az első keresztények a pásztor képében ezt a húsvéti misztériumot látták, a küzdelmet, hogy az Úr kiragadott minket a ragadozó hatalmából; vállaira vette az eltávolodott emberiséget, hazavitte az atyai házba.

Ezeknek a szabadságot megtapasztalt lelkeknek az öröméneke az Exultet a húsvéti vigília során, ahogy maga a megnevezés is (ex – sulto) az anyjuk mellett futó kisbárányokra utal, akik mintha éreznék az élet örömét, időnként szertelenül, esetlen mozgással ki-kiugrálnak az ég felé a nyájból, és a gyönyörûségtől megrázkódva folytatják útjukat.

A pásztor ismeri övéit, a nyáj ismeri pásztora hangját – az öszszetartozás képét a pásztornépek gyakorlata fejti ki számunkra. A pásztor ugyanis a nyáj kivitele előtt egyenként átvizsgálja az állatokat, ezért világos előtte a kondíciójuk, útjuk során pedig ennek ismeretében halad előre, utat nyit nekik, állandóan beszél hozzájuk: elöl haladásával, valamint szavával tartja össze a nyájat. Mert a bárány hang alapján tájékozódik, így amelyik közülük hangtávolságon kívül esik, annak félő a leszakadása.

Egyik teológiai tanárunknak Rómában volt egy társa, aki korábban ténylegesen hegyi pásztor volt. Tőle hallotta, hogy amikor az övéitől elszakadva más nyájához keveredik a bárány, majd a pásztor utánamegy, és abban a másik nyájban elkiáltja magát, a sok állat közül ma is csak egy kapja föl a fejét: az övé, „aki ismeri hangját” (Jn 10,4).

„Amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért” (Jn 10,15) – olvassuk néhány sorral később. Vagyis a Mester a báránylétet, mielőtt tőlünk kérte volna, az Atyával való kapcsolatában élte elénk, azzal, hogy egy lett közülünk, és nem szakadt ki az Atyával való hallótávolságból: „engedelmes volt mindhalálig” (Fil 2,8). Így szerzett új népet Istennek, és lett népének Pásztorává. 

A pásztor képe az ókorban az egyszerű élet szimbóluma volt a városok személytelen forgatagában. Az ember ugyanis mindig azt hiszi, önközpontúságának kavalkádjával, azzal, ha úgy rendezi mindennapjait, mintha Isten nem is lenne, olyan életteret hoz létre, amely biztonságot jelent, holott ezzel csak az elidegenedés és személytelenség világának lesz forrása. Jézus ebből a bezártságból vezet át bennünket az Egyházba, melynek immár ő az „ajtaja” (Jn 10,9), és aki által mindaz, akit megkereszteltek vagy fölszenteltek – ugyanabból a kegyelemből, de különbözőképp részesedve –, meghívást kap, hogy a rábízottak körében jelenvalóvá tegye az Úr pásztor voltát.

Vagyis az önmaga poklában élő ember mellé úgy odaállni, hogy kötelékeinek feloldását előmozdítsuk; előrehaladni, és megtalálni a szót, ami Istent és embert nem elszakítja, hanem összehozza; az emberek gondja-baját szívünkön viselni; a megbízható és bizalmat építő élet – ez a Pásztor küldetésében való részesedés kibontakozása, ha azt kíséri Isten iránti közelségünk megőrzésének szüntelen ápolása. Ehhez pedig a hitben egyszerre kell lennünk „menedzsernek” és prófétának. „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21) – köszönti tanítványait a Feltámadott húsvét hajnalán.

Magyar Kurír