Nagycsütörtök estéjétől Jézus állandó mozgásban van. Fölkelt a vacsorától (surrexit), leereszkedett, majd ismét fölkelt (resurrexit), és fölment a mennybe. Az ő megaláztatása és felemeltetése a mi felemelkedésünk. Talán éppen ezt érthették meg az apostolok az utolsó találkozásban, hiszen leborulva imádták, majd nem azon keseregtek, hogy elment, hanem nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe, mert megígérte, hogy visszajön, ők pedig várták.

Több szerzetesrendben a szentmise és a zsolozsma kiemelt pontjainál a közösség tagjai, kilépve ülőhelyükről, egyenesen állva, a szentély – vagyis kelet – felé fordulnak. Az Olajfák hegyének tanítványi állapotát, a feszült figyelmet idézi föl ez a mozdulat, a bizalomteljes odafordulást „a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk” (Zsid 4,16); annak testünk-lelkünk átirányításával való várását, aki az elmenetel és a végső visszatérés közötti időben újból és újból visszatér az Eucharisztiában. Ezért is imádkozták az első keresztények a szentmise zárásakor: „Marana tha” (jöjj el, Uram) vagy „Maran atha” (az Úr eljött). Fontos tehát tudatosítanunk, hogy a szentmise nem baráti lakoma, hanem feszült figyelem, Istenre irányultság Krisztus felajánlásában és befogadásában.

A középkori liturgikus könyvek iniciáléin e nap jeleneténél gyakran ábrázolják Jézust úgy, mint akinek már csak két lábfejét nem takarják az ég felhői, a hegy tetején pedig, ahonnan felemelkedett, két lábnyom marad, ami egyszerre jelzi fölemelkedésének helyét és valamiképpeni itt maradását. Ezt a képi motívumot nyugodtan azonosíthatjuk a tanítvánnyá formálásnak a mai evangéliumban hallott két feladatával: kereszteljetek és tanítsatok, hogy hatalmam megnyilvánuljon a világban. A mennybe menő Krisztus végső parancsa tehát tanítványai számára: tanítás és szentségkiszolgáltatás.

Szent Máté evangéliumában a tanítás foglalata a hegyi beszéd, ami alapján az Egyház tanítómunkájának legfontosabb elemeit a következőkben határozhatjuk meg: elvezetni a világot arra, hogy Isten nem ellenség, szemben álló fél, hanem Atya, barát, akinek elsajátíthatjuk szíve gondolatát. Megmutatni a nyolc boldogság erényeit mint értelmes életformát; úgy végezni a szeretet cselekedeteit, hogy azok, akik abban részesednek, valóban boldoggá váljanak; és elfogad(tat)ni: részt kapunk az Úr sorsából. Ahol ezek valósággá lesznek, ott bár az érzékek számára távoli marad, ezekben a jelekben mégis egészen reális lesz a Krisztussal való találkozás.

Evangéliumának első fejezetében Szent Máté a megtestesülést úgy mutatta be, mint ami beteljesíti a „Velünk az Isten” próféciát, Jézus utolsó szavaként pedig ez hangzik el a mű zárómondatában: „Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig” (Mt 28,20). Valahányszor kiszolgáltatom a keresztség, a gyónás szentségét, papként mindig ki kell mondanom: én téged megkeresztellek, én téged feloldozlak. S hogy ez az „én” elsősorban nem én vagyok, hanem a szolgálatomon keresztül cselekvő Krisztus, az az átváltoztatás szavaiban válik egészen világossá, mert ott, miközben azt mondom, „az én testem” és „az én vérem”, e szavak által nyilvánvalóan nem az enyém az a test és vér, hanem Krisztusé, akinek velünk együtt munkálkodó hatalma nyilvánvaló lesz szolgálatom által.

Isten nem mozdulatlan mozgató, hanem szüntelen mozgásban van, fölemelkedik és alászáll. A tanítványoknak ezt az Olajfák hegyi tapasztalatát éli meg minden vasárnap az Egyház, és ennek kell formálnia minden egyéb megnyilvánulását. Ahogy már az első századokban vallották: „Gondolkodásunk megegyezik az Eucharisztiával, az Eucharisztia viszont megerősíti gondolkodásunkat.” Az Eucharisztiáról szóló szinódusi buzdításban pedig ennek kifejtéseként olvassuk: „A vasárnap szerint élni” azt jelenti: a Krisztustól nyert szabadulás tudatában élni, és úgy kibontakoztatni az életet, mint Istennek fölajánlott áldozatot, mert Krisztus győzelme minden ember belsőleg megújított életvitelében mutatkozik meg teljesen.

Magyar Kurír