Olyan háziasszonyt még nem láttam, aki sót azért dobott volna ki, mert annak elment az íze, és ma már a biblikusok is azt mondják, Jézus korában sem létezett ilyen gyakorlat. A Mester mondásának értelme így inkább a lehetetlenség oldaláról ragadható meg mint prófétikus felszólítás: amennyire lehetetlen, hogy a só ízét veszítse, olyannyira elképzelhetetlen, hogy a tanítvány elszakadjon a nyolc boldogság szellemétől (vö. Székely János: Az Újszövetség teológiája 99.), hiszen a sóhasonlat a boldogságmondásokat zárja. A hívő ember bensőjének tehát elválaszthatatlanul eggyé kell olvadnia azzal, amire Ura meghívta, miként a só léte és íze elválaszthatatlan. 2007-ben a fiesolei kolostorban egy idős szerzetesre lettem figyelmes, akinek napvédő sapkájára a DV betűk voltak varrva. A mellettem álló testvér magyarázólag mondta: ő Umberto Betti bíboros, a zsinat egyik jeles teológusa, aki a saját nevére már nem emlékszik, csak a Dei verbum dokumentumra, aminek egyik szerkesztője volt, ezért bevarrták annak kezdőbetűit ruhadarabjaiba, az alapján ismeri meg a sajátját. Ez az életkép az esetlegessége ellenére is túlmutat önmagán: nekünk is oly mélységben kell eggyé válnunk az evangéliummal, hogy lefoglalja személyiségünk egészét, hogy nélküle ne tudjuk és akarjuk meghatározni énünket.

A só az étkezés nélkülözhetetlen része, így Jézus azt is elénk tárja ebben a képben, hogy hasonlóként szánja tanítványait a világ számára, mint azt a Diognétoszhoz írt levél (II. század) pogány szerzője a keresztények életstílusáról már állítja: „a lélek ugyan a testbe van zárva, de a lélek tartja össze az egész testet…” Ugyanígy a keresztények „tartják össze a világot”.

A só tartósítószer, mely az ókori gondolkodásban távol tartja a rontás erőit. A szimbólumnak ez az árnyalata a tanítványok feladatának egy másik és fontos jellemzőjére mutat rá: az élet rendjét meg kell őriznünk teremtett méltóságában. Így például a férfi- és női létet, a házasságot, a szeretetet, illetve hogy egyfajta hamis zöldséggel ne helyezzük a személy vagy Isten fölé az állatokat és a növényeket, a napot és a csillagokat, valamint egyéb bálványokat. Mert a mi életünk nem e világ elemein, hanem Isten kizárólagos elsőbbségén nyugszik, és belőle fakad. Persze ez magányossággal, olykor ellenségeskedéssel jár. Egyik fiatal hittanosunk mellől, amikor a spanyolországi katolikus kollégiumban nem akart részt vállalni a sokféle züllésből, és ennek okai mellett érvelt, mindenki elhúzódott; ő mindezek ellenére vállalta meggyőződését, ami bensőleg is megerősítette. Amikor aztán az év lejártával elköszönt társaitól, mert visszatért Magyarországra, egyik odament hozzá, és azt mondta neki: a kollégium nem lesz többé az, ami veled volt. A nem keresztények vagy a hitüket vállalni nem akarók ellenségeskedése nagyon sokszor kiáltás felénk: legalább mi őrizzük meg az élet igazi értelmét, mert az nekik is reményt ad, ahogy az apostol is buzdít: „Az időt jól értékesítsétek. Beszédetek legyen mindig szíves, sóval ízes, s akkor helyesen tudtok majd megfelelni mindenkinek” (Kol 4,6).

Jézus korában az áldozatokat is megsózták, így e szerepében a só szimbóluma az evangéliumi szakaszban összekapcsolódik a világossággal. A világ Világosságának istensége ugyanis földi életében rejtve maradt, ám távozása előtt, a keresztre mint lámpatartóra helyezve kinyilvánult dicsőségében.

Ahogy Jézus eggyé vált velünk embersége által, és benne kimondta az Atya, nem akar nélkülünk boldog lenni, nekünk is arra kell törekednünk tehát, hogy már földi életünkben egyre szorosabban hozzá tartozzunk. És ahogy Krisztus mennybemenetelével a mi emberségünk az Atya színe elé került, nekünk az ő isteni életét kell magunkra öltenünk, valamint hordoznunk, mert ez ad igazi ízt a világnak.

Magyar Kurír