Miután Jézus mint új Mózes a hegyen átadja tanítványainak a boldogságmondásokat, az Újszövetség tízparancsolatát, elkezdi formálni tanítványainak benső világát, beteljesíti a próféciát: „Ez lesz az a szövetség, amelyet majd Izrael házával kötök, ha elérkeznek azok a napok – mondja az Úr: Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek” (Jer 31,33).

Jézus számára a törvény nem külső szabálykönyv, hanem a szívbe írt valóság, ami úgy meghatároz, hogy nem tudok másként tenni, nincs más alternatívám, ő ezt adja át. Szép példa erre Boldog Batthyány Strattmann László édesanyja vagy Bálint Sándor, akik nem átkozódtak, nem a jézusi parancs megváltoztatását követelték akkor, amikor házasságuk zátonyra futott, és amikor a korabeli közerkölcs egészen más utakat kínált, hanem kudarcaik ellenére is vállalták, ami ezzel jár, mert házastársuk igenje, mely Isten szavát jelenítette meg a szentség kiszolgáltatásánál, törvényként égett szívükbe. Ebben a kérdésben és az élet más területein merjük-e a szentek mércéjéhez és példájához viszonyítani törvényszemléletünket és megőrizni az Isten igéjéhez való hűséget, vagy új farizeusok vagyunk, akik irgalmasság címén ugyanazt akarjuk elérni, mint a farizeusi törvényalkalmazás: megszokásaink, hibás életvitelünk legalizálását?

A szívbe írt törvény nem jelent öntörvényűséget, mert a Mester nem azt mondja, hogy mindenki úgy tegyen, ahogy érez, hanem hogy a szív érzéseit is hassa át az általa adott törvény, ami egyben az objektív valóság. A tanítványok közössége ezáltal tudja felülmúlni az írástudók és a farizeusok kazuisztikáját, és maga az ember is ebben alakul át, mert itt már nem azt méricskéli, meddig mehet el, hanem hogy miként tudja ezáltal Istenének teljesebben odaajándékozni magát.

Fontos meglátnunk a jézusi struktúrát. Nem társadalmi reformot hirdet meg, hanem a legtitkosabb rétegek átalakulását, miként erre már a Példabeszédek könyve is figyelmeztet: „nagy gonddal őrizd a szívedet, mert hiszen belőle indul ki az élet” (Péld 4,23). Ezért érdemes ma azon elgondolkodnunk, mi él bennünk: miről gondolkodunk, mi foglalja le a képzeletvilágunkat, egy-egy embert, történést látva mi fakad fel bennem, miként érzek iránta? Ha rosszat, keressem meg annak a bennem (is) lévő okát, próbáljak eljutni a gyökerekig, és ne elégedjem meg a jelenség kezelésével, mert akkor csak csillapítani tudom a bajt, és nem orvosolom annak forrását. Vagy amennyiben ténylegesen vétett ellenem a másik, ne tagadjam le bűnét, illetve annak súlyát, hanem mondjam ki, hogy bűnös tettével együtt – de nem annak igazolására vagy ismétlésre biztatásul (!) – megadom neki a jézusi elvárást. Próbáljuk csak ki élesben, milyen kemény dolog a bocsánatkérést nem elütni egy nem történt semmivel, hanem kimondani ezt a súlyos szót: megbocsátok. Ebben a kijelentésben ugyanis egyszerre van jelen annak a kinyilvánítása, hogy ténylegesen vétkeztél, és az új lehetőség vállalása, aminek biztosításával mintegy részt vállalok a másik bűnének hordozásában.

Jézus mindezt tanítványainak mondja, és nem az egész népnek. Vagyis ezt a logikát nem külső, társadalmi mérceként kell elvárnunk, hanem úgy, mint a tanítványi közösség, az Egyház sajátját. Hiszen akik Isten vándorló népéhez tartoznak, éppen azért lépnek át komfortzónájukból az evangélium világába, mert megtapasztalták, hogy ez a valódi élet, az igazi szabadság. Ugyanakkor nap nap után szembesülnek vele, hogy a kivonulás egy életen át tartó átalakulás, ezért tudják, Isten és mások irgalma folytán jutnak előbbre, és így ők maguk is irgalmasok, azaz irgalmukkal nem kitaszítják, hanem megtartják a botladozót ennek a kivonulásnak a vonzásában.

Magyar Kurír