A próféta mindig kísértve van arra, hogy Istent a háta mögött tudja. Az Isten rásugárzó fényében érzi magát: csalhatatlannak és megfellebbezhetetlennek tartja ítéleteit. Tipikus példája ennek Jónás, aki maga menekül el az Úr küldése elől, „aki megbánja a rosszat.” Nem tudja tehát elviselni, hogy vészt hozó jövendölései ne teljesüljenek Isten irgalmassága miatt. Hányszor megkísért minket is, hogy döntéseinkben pozíciónkból kiindulva cselekedjünk, hamis magabiztossággal, minimális emberi alázat nélkül. Aztán hányszor véljük úgy emberi döntéseinket, hogy azok mögött ott az Isten, pedig csak emberi döntések…

Keresztelő Szent János olyan próféta, aki túllép önmagán: Aki utánam jön, erősebb, mint én – mondja ennek a napnak az evangéliumában. „Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak, és megoldjam a saruszíját.” Ezzel látatlanban is megvallja Jézus istenségét. Ő, aki gyermekkora óta ismeri mint rokonát, már nem csupán a rokont látja meg Jézusban, hanem az Istent. Érdekes módon Heródest nem érezte magánál „erősebbnek”. Megrótta ugyanis házassága miatt. A királyok pedig akkoriban isteneknek érezték magukat. Maga Heródes sem utasította vissza a nép istenítését. Ezért pusztult el, „mert nem hárította Istenre ezt a hódolatot”. Keresztelő Szent János nem földi értelemben vett nagyságot sejtet meg a nála erősebb említésével. Az e világit ugyanis merte bírálni. De a saruszíj említésével mintha a Hóreb-hegyi jelenésre utalna, ahol is az Úr Mózesnek mondja: „Vesd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állsz, szent föld.”

Ez a saruszíjat megoldani sem merő lelkület hiányzik belőlünk, mai emberekből, amikor Istenre vagy Isten ügyeire gondolunk. Ahelyett, hogy átéreznénk méltatlanságunkat, hányszor a szemünket kiverő bizonyítékokat követelünk tőle. Többen megtették ezt szellemi nagyjaink közül, hogy ünneplőbe öltözve, az erdő mélyének csöndjében ünnepélyesen felszólították Istent: „Ha vagy, szólalj meg!” És mert nem szólalt meg, odahagyták azokat a gondolataikat is, melyek arra késztették őket, hogy kérdezzenek. Ahelyett, hogy elismernénk az „erősebbnek” azt a jogát, hogy tegyen belátása szerint, mi akarjuk előírni neki, milyen legyen a világ és benne életünk folyása. Milyen sokszor kiköveteljük magunknak a szabadságot és a bírálhatatlanságot! Istennek azt az előjogot sem akarjuk meghagyni, hogy gondolkozzék és rendelkezzék a maga isteni módján. Tegye azt, amit jónak lát, hiszen elég bölcs hozzá, és jósága is győzi irgalommal.

Az emberi jogokért késhegyre menő küzdelmeket folytatunk, közben pedig pedig belegázolunk Isten jogaiba, és nem akarjuk engedni, hogy Isten Isten legyen. Mi akarunk azok lenni. Ismerősek ezek a mondatok, amik így kezdődnek: Valósítsd meg önmagad! Te vagy a fontos!

Aki Istenre vár, annak alázatosnak kell lennie. Hidd el, a megtérés sem megy másképp. Valami titokzatos erő, egy fölfakadó érzés vagy egy sokszor hallott szó gyökeres fordulatot hozhat az életedben. Le mersz-e hajolni a saru szíjához? Ez akkoriban a házi rabszolga feladata volt. Keresztelő Szent János azt mondta, ő még erre a szolgai feladatra sem méltó. Micsoda meghajlás ez Jézus istensége előtt! A karácsonynak csak a nagyon alázatosak tudnak igazán örülni.

Magyar Kurír