A kulcsok hatalmának átadása után Péter azonnal szembefordul Krisztussal, miként a szenvedéstörténetben is az Eucharisztia rájuk bízása után tagadja meg Urát a tanítvány. Jézus félrevonásában – „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” (Mt 16,22) – ott sűrűsödik a sátáni kísértés egész története, amibe mintegy beleöltözködik Péter, és ezzel elismétli, illetve előre mondja a kísértő szavát: „Dehogyis haltok meg!” (Ter 3,4); „Ezeket mind neked adom” (Mt 4,9); „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” (Mt 27, 40) Nem véletlen, hogy az evangéliumokban Jézus az ördögűzések kivételével, valamint Péteren kívül senki mást nem nevez sátánnak, és itt is ugyanolyan erővel utasítja el őt, mint a kísértőt a pusztában.

Péter aggodalmaskodása alapjában véve jó szándékú, mégis átkos, olyan, mint a keresztúton siránkozó asszonyoké, akikhez elutasítóan fordul Jézus: az ott lévők, akik megrettennek a jövő láttán. Ennek a fájdalomnak a mélyén ugyanis önzés húzódik meg; nem a másik féltése, hanem önmagunk megóvása áll. A „velünk vagy vele mi lesz” tipikus kérdése, ami valójában a „velem mi lesz” bűnös szorongása. És ebbe Péter újból beleesik majd a szeretetvallomás után – jellemző módon, itt félrevonja Jézust, ott pedig hátratekint. Az Úr azonban nagyon határozottan elfojtja a főapostolnak ezt az aggodalmát: „Amint Péter hátrafordult, látta, hogy jön utána a tanítvány… Uram, és ő? Jézus azt felelte neki: …mit törődsz vele? Te kövess engem!” (Jn 21,21–22) Korunk tipikus bűne ez, amely az el nem szakadás, az elszakadni nem tudás által kimondva vagy „csak” éreztetve számos elköteleződést, családalapítást, hivatásválasztást abortál. A mamahotel kényelme vagy a sok lehetőség csábítása az eggyel való elköteleződés félelmét produkálja, ami újból és újból megtermi az „Isten ments, ez nem történhet veled!” állapotok berögzülését, bűnös kötelékké válását, az önmagunknak való megmaradást. Ennek ellentétpárja a kereszthordozás, a kihirdetett ítélettől a kereszt felső szárához hozzákötözötten bejárt út a kivégzőhely irányába, amikor az elítéltet odavetették, hogy testében-lelkében szakadjon ki megszokott élete addigi keretei közül, és azonosuljon az ítélet szavával. Jézus azt állítja elénk, hogy paradox módon éppen ebben a teljes kiszakadásban, kizárólagos „elköteleződésben” és azonosulásban rejlik az élet boldogsága, nem a boldogság közvetlen keresésének frusztrációjában. 

Jézus és Péter párbeszédéből értjük meg, hogy a főapostol kiválasztása nem az alkalmasság alapján történt, mert feladata mindig meghaladja lehetőségeit, hanem Isten személyes, kiválasztó szeretete folytán. S hogy az Úrban a tanítványról – bűnei ellenére – él egy kép, amiről nem mond le, és amihez éppen a hivatalviselésen keresztül neveli föl azt, akire így tekintett. Mindeközben Péter és a Mester ezen a ponton szinte már átéli a tagadás későbbi mozzanatát. „Mintha Péter tagadásával valaki egészen mássá változna, valakivé, aki már bensőleg nem az övé. Mint egy ember, aki elvált, és évekkel később újra felesége mellett áll: ismeri testének minden titkát, és mégis mindez teljesen idegen a számára, felesége valaki másé. Bizonyos sajátságok benne, melyeket valamikor teljesen értett, most olyan dolgok jelzései, melyeket nem ismer…” (Adrienne von Speyr) „Ez is a Názáreti Jézussal volt! – Ő ismét esküvel tagadta: Nem ismerem azt az embert!” (Mt 26,71–72)

A korholással Jézus az elszakadásnak ebből az állapotából már itt – és azóta szüntelen – hívja vissza maga mellé Pétert, azaz minden tanítványát; megmutatja nekik igazi helyüket, róluk alkotott elgondolását. Márk evangéliuma szerint ekkor maga mögé rendelte őt (Mk 8,33), vagyis utasította, hogy ne rajta, keresztjén kívül keresse útját. Meghívja, hogy ne féljen, hanem merjen vele együtt haladni „testének feláldozása árán” (Zsid 10,10), hiszen Krisztus a keresztútján magában hordozta az Egyházat és fölvitte a keresztre annak minden tagját, hogy az Atyának átadja és megváltsa.

Magyar Kurír