A mai evangéliumi szakaszban a Mester és tanítványai Jeruzsálem felé haladnak, eközben hangzik el Péter vallomása. Ez az út Jézus titoktartási kérelmével együtt rámutat, hogy istensége bár kimondatik, de annak ragyogását majd a húsvéti áldozat, az abból való részesedés tárja föl a maga mélységében a tanítványok számára.

Azok a megsejtések, melyek Jézus meghatározásaként először hangzanak el a mai evangéliumban – Keresztelő János, Illés vagy más próféta –, mind emberi vélekedések, nem az Egyház válasza, a tanítványi körön kívül álló állítás. Péter vallomása viszont, amit az apostolok nevében tesz, hitvallás, emberi szavakon keresztül történő kinyilatkoztatás: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” „Nem a test és vér, hanem az én mennyei Atyám nyilatkoztatta ki ezt neked.” (Mt 16,16–17) A Máté-evangélium egyik csúcspontjánál vagyunk, Isten kiválaszt valakit, hogy megszólaltassa az ő szavát.

Ennek a vallomásnak a színhelye Fülöp Cezáreája: teljes egészében pogány környék, városon kívüli terület, ahol Jézus és a tanítványok egyszerre vannak jelen és távol Izraeltől, valamint a pogányságtól. A görög szövegben a kérdésnél nem „hát ti…”, hanem „de ti kinek tartotok engem” szerepel. Ezzel a „de”-vel Jézus elválasztja tanítványait a zsidóktól és a pogányoktól, az emberi vélekedésektől, és elkezdi formálni Egyházát. Úgy, ahogy majd búcsúbeszédében is ennek a kiválasztottságnak a megőrzését kéri számukra az Atyától: „Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazságban. A te igéd igazság.” (Jn 17,15–17)

„Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia (Mt 16,16); valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak” (Lk 24,34). Ez a két kijelentés az Egyház hitvallásának magva, alapja, mércéje, amihez immár kétezer éve társul minden tanítvány, ennek kifejtése a Hiszekegy a liturgiában. Vagyis a mi hitünk nem akörül forog, hogy létezik-e Isten. A katolikus hit annak megvallása, hogy Krisztus az Úr, feltámadt, és közölte önmagát Egyházával. Erre mondunk igent a keresztség kiszolgáltatásakor, valamint életünk fontos eseményei előtt a keresztségi fogadalom megújításával. Az Egyház önazonossága pedig abban rejlik, hogy megszakítás nélkül hitvallást tesz Urának, mert ebben ismeri meg őt, és az Úr is e szavak alapján ismeri meg a tanítványt: „ismerem enyéimet és enyéim ismernek engem” (Jn 10,14).

Ehhez társul Péternek, valamint az apostoloknak a jézusi sorsközösségbe való bevonása, az oldás és kötés teljhatalmának átadása, az ígéret, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt az Egyházon. Talán éppen azért ilyen „felelőtlen” az Úr az osztogatásban, mert tudja, a kereszt titka megtanítja Pétert és a többieket arra, hogy a kapott hatalmat szándéka szerint alkalmazzák. „Amikor ráruházza hivatalát, Krisztus arra szólítja föl Pétert, hogy kövesse őt a keresztre, azért, hogy a hivatalos egyházban a küldetés egy legyen az élet átadásával: ez az azonosság pedig nem Péter erkölcsi erőfeszítésének gyümölcse, hanem az Úr felfoghatatlan kegyelme… Krisztus önazonossága úgy képződik le Péterben, hogy végignyúlik lényének megtörtségén; ezt egészen pontosan fejezi ki a fejjel lefelé megfeszített Péter.” (Hans Urs von Balthasar)

Az Úr keresztjében való osztozás ugyanis helyet teremt Isten szavának győzelme, helyes értelmezése és alkalmazása számára. Azaz az apostolok szavainak ereje nem az apostoloktól származik, súlyuk az Úr Krisztusban van, aki a szóval együtt önmagát is átadja: „Amikor Isten mondja ki a szót, a saját életéből ad neki tartalmat” (Adrienne von Speyr).

Magyar Kurír