A népekhez induló misszió parancsa Jézus húsvéti áldozatának gyümölcse, de már feltámadása előtt is találunk utalásokat az evangéliumokban az örömhír Izraelen kívüli meghirdetésére, továbbadására. Ilyen a kánaáni asszony története, akinek szorult helyzete és leleményessége arra készteti Jézust, hogy csodát műveljen, mégpedig túl Izrael közösségének határán, és ezzel mintegy előre jelezze, a pogányok is részesei a csodának, a feltámadásnak, Isten országának.

Az asszony kétszeresen tisztátalan: egyedülálló nő a férfiak világában és pogány, Máté evangéliumában mégis kizárólag ő az, akihez így fordul az Úr: „nagy a te hited!”(Mt 15,28) Mivel érdemli ki az asszony ezt a dicséretet? Azzal, hogy tisztátalanként és távol állóként is Krisztus elé járul, képes belehelyezkedni Jézus világába, és cselekvésre készteti a Mestert kérésével, fohászával. Az asszony így lesz az Egyház képe, mely szüntelen Urának színe előtt áll, bűneivel együtt is jelen van számára.

Szent Máté evangéliuma nem a csodára, hanem Jézus és az asszony párbeszédére helyezi a hangsúlyt. Ennek kezdetén megállapítja az asszony tisztátalanságát a gyermek (választott nép) és a kutya (pogányok) hasonlatával. Az igazi csoda itt következik be, mert az asszony elfogadja ezt a megállapítást, ő maga is tisztátalannak, kiskutyának mondja magát, és éppen ezáltal lesz gyermekké, az Atya jóságának befogadójává. Miként a következő fejezetekben már egyértelműen látjuk: az Istenre való alkalmasság határvonalai nem a zsidók és a pogányok között húzódnak, hanem a Fiút elfogadók és elutasítók között, ahogy ez lesz majd a Feltámadott tanítványainak jeruzsálemi igehirdetésében is a szabadulás meghirdetésének fő témája.

Az asszony így a feltámadás üzenetének későbbi befogadóit jeleníti meg; azokat, akik felismerik méltatlanságukat, és ez megnyilvánul Istenhez kiáltásukban: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávid Fia!” (Mt 15,22) A szükség, a szorongatás arra vezeti, hogy felismerje helyét az Úrhoz való viszonyulásban: a hozzátartozásban – ugyanakkor belátja méltatlanságát Isten jóságának befogadására.

Alakja a kérő ima megjelenítője: amikor korlátaink megtapasztalása nem vádaskodásra, hanem hitre vezet vagy megtanít a hitből fakadó imára. Éppen ez az Egyház közbenjáró szerepének logikája: Krisztus tanítványai nem okkult praktikákhoz folyamodnak, hanem Isten színe elé állnak, mert őket arra méltatta a Fölséges, hogy szóba álljon velük, hiszen felfigyeltek látogatására. Talán éppen e hivatásunk tudatosítása teheti könnyebbé és közelivé számunkra az ellenségeinkért való imát.

A tanítványok odamentek hozzá, és megkérdezték tőle: „Miért beszélsz nekik példázatokban? Ő így válaszolt: Mert nektek megadatott, hogy ismerjétek a mennyek országának titkait, azoknak pedig nem adatott meg” (Mt 13,10–11); és most itt a pogány asszony, aki ennek a kijelentésnek példája: a tanítvány képes belehelyezkedni Isten gondolatvilágába. Nem véletlen, hogy az Úr éppen ebben jelöli meg a Szentlélek működésének fontosságát: „ő elvezet majd titeket a teljes igazságra” (Jn 16,13).

„Bárcsak az egész nép prófétálna, s az Úr nekik adná Lelkét!” (Szám 11,29) – mondta Mózes, amikor azok is prófétáltak, akik nem a szent sátor előtt álltak. A kánaáni asszony tette egy ilyen prófécia, mely által Isten megmutatta nekünk, hogy mindenkit üdvözíteni akar, és mindenki részesedhet jóságából. De ehhez olyan emberekre is számít, akiknek nagy hite éppen abban nyilvánul meg, hogy saját tehetetlenségük nem elfordítja őket az Úrtól, hanem éppen ez ismerteti fel velük a közbenjárás fontosságát, a kegyelem e folyamának megnyitását, mert „így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek” (Mt 5,45).

Magyar Kurír