Az egyik nap fölkeresett valaki, aki azt mondta, hosszú idő óta először jön el paphoz tanácsot kérni, mert legutóbb kiábrándult a papokból, az Egyházból. Elmesélte, hogy súlyos beteg kishúgával elment egy köztiszteletben álló paphoz, ajándékot is vitt neki, hogy intézzen el egy hollandiai kórházi műtétet. Aztán a levelek, amiket küldtek, visszajöttek, a telefonok, amiket tárcsáztak, csak kicsöngtek, de nem vette fel őket senki.

Vajon mit képzelhetett ez a valaki az Egyházról? Mit várhatott az Úrtól? Valószínűleg hasonlóképpen voltak azok a tanítványok is, akik Emmausz felé baktattak. Mélységes kiábrándultság és csalódottság lett úrrá rajtuk, mert várakozásuk úgymond nem teljesült. És most hova mennek? Vissza lehet-e menni régi életünkbe?

Húsvét vasárnapjain olvassuk, ahogy az apostoloknak megjelenik a feltámadt Úr. A mai evangélium is jól elmesélt történet, amiben a két tanítvány ballag Jeruzsálemből, a szenvedés és az összezavarodás helyszínéről. Küszködnek érzéseikkel, még nem képesek kezelni őket. Ahogy Jézus találkozik velük, kiszedi belőlük saját magyarázatukat. Elbeszélik a halál brutális tényét, és beszélnek arról is, hogy miben reménykedtek, de ez most elveszett. Beszélnek az asszonyokról, a tanítványokról, akik üresen találták a sírt. Különböző tanítványok más és más helyen találkoztak vele, mindegyik látott valamit, és mindegyik fontosnak tartotta, hogy saját szavaival elmondja, amit látott. Megjegyezni való, hogy Jézus nem azonnal tárta föl Kleofásnak és az ő útitársának, amit róla tudni kell. Előbb próbálta kérdezgetni tanítványait, hogy tapasztalataik alapján ők hogyan értelmezik azt, ami történt. Ez az első szakasza az útnak. A következő lépésben folytatja szemük nyitogatását, de csak akkor ismerik fel, amikor az asztalnál ülnek, és megtöri a kenyeret.

A húsvéti időszak bővölködik olyan alkalmakban, amikor találkozunk, köszönünk egymásnak, köszöntjük egymást és a családi asztalt körülüljük. Amikor tehát összegyűlik a család vagy a baráti társaság az asztal körül, kezdjük az étkezést úgy, hogy köszönetet mondunk Istennek ajándékaiért életünkben, és kérjük, hogy naponta megtapasztalhassuk jelenlétét közöttünk. Az az imádság, amit étkezés előtt elmondunk, pontosan a mai történetre utal: Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Ahogyan az ételt magunkhoz véve gondolunk Istenre, hogy ő itt van közöttünk, az egyben a közösséget építi.

Korunkban sok támadásnak van kitéve minden kapcsolat: családi, baráti, munkatársi, közéleti. Mi lehet ennek az oka? – teszik föl a kérdést, kutatják szakemberek is. Egyik például az, hogy gyakran hiányzik a családi asztal. Mindenki fut erre-arra. És ha összejövünk, akkor sem tudunk egymásra figyelni. Nagyon elgondolkoztató az is, hogy imádkozunk-e étkezés előtt. Emlékszem, egy anyuka panaszkodott évekkel ezelőtt, mert szóltak neki az iskolából, hogy a gyereke imádkozik a menzán, és ez rossz hatással van a többiekre, akik nem vallásosak. Tegyen valamit a gyerekkel. Magyarázza el neki, hogy ezt csak otthon csinálja. Az anyuka azt kérdezte tőlem, mit tegyen, hogy a gyermekének ne okozzon fájdalmat? Ti mit tanácsoltatok volna neki, kedves jámbor olvasók?

Magyar Kurír