Manapság sokan úgy élnek, mintha Isten nem is létezne. Vagy ami ehhez hasonló, egy komolytalan istenképet rajzolnak maguknak, amelyben „Isten úgyis mindig, mindent megbocsát, hiszen az a dolga...”. Az élethazugságban élő ember már most egyfajta külső sötétségben van. Az élet és a hit világossága helyett a lusta közöny sötétségében él.

A talentumokról szóló példabeszéd szerteágazó üzenete zavarbaejtően ellentétes érzéseket ébreszt bennünk. Először is örülhetünk annak, hogy a talentumok – még az egy is – hatalmas értéket képviselnek. Az útra kelő úr bizalmával tehát mindhárom emberét megajándékozza. Méltányosnak tűnik számunkra az is, hogy a szolgák a talentumokat rátermettségük arányában kapják. Így az is kiderül, hogy a gazda ismeri övéi adottságait és kinek-kinek testre szabott lehetőséget ad. A tehetségek különbségét az egyenlőség elvéhez szoktatott igazságérzetünk ugyan már nem érzi feltétlenül korrektnek, de az arányos elvárás megnyugtatóan hat. Az öt és két talentumot megduplázókkal együtt örülünk és ámulva halljuk kétszer is az úr kijelentését: „Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!”

Az egy talentumot kapott szolgát azonban kétszeresen is sajnáljuk. Igaz, hogy ő is jelentős összeghez jutott. De a két másik mégiscsak kétszer illetve ötször többet kapott. Aztán azért is szánjuk, mert a félelemre hivatkozó cselekvésével hajlamosak vagyunk egyetérteni. A saját életünkben ugyanis bennünket is gyakran vezet az óvatosság. „Jobb félni mint megijedni” – mondja a szólás is. Ráadásul – miután elmondja, hogy miként cselekedett – a gazda valóban keményen megszidja és kegyetlenül megbünteti.  „Vegyétek el tőle a talentumot, és ezt a hasznavehetetlen szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” Mintha itt igazolódna a félénk szolga szorongása. 

Felmerül bennünk aztán az a kérdés is, hogy ha az irgalmas Atya megkönyörül a tékozló fiún, Jézus pedig a házasságtörő asszonyon, akkor miért nem a könyörülettel találkozunk itt is?  Hiszen ez a szolga nem is pazarlással vagy tékozlással, hanem csak mulasztással vétkezett? Miért voltak méltók amazok a bocsánatra, ez pedig ilyen súlyos büntetésre? Talán csak tévedett, vagy netán hazudott?

Az úr azt mondja róla, hogy „te gonosz és lusta szolga”. A görög „πονηρός” „gonosz” szó újszövetségi előfordulásai megdöbbentően súlyosak. A Miatyánkban ugyanez a szó szerepel a „szabadíts meg a gonosztól” kérésben. De ez a szó fejezi ki a konkoly rosszaságát, a rossz fa rossz gyümölcsét, a gonosz lélek minden cselvetését. A tévedés és a megtévesztés, a csalás és a hazugság gonoszságát.

Ha jobban megfontoljuk, ez a szolga is ismeri gazdájának keménységét. Tudja, hogy a kitartó szorgalom, a kockázatvállalás és a helytállás sikert eredményez. Ezért is korholja az úr: tudhattad volna, tudnod kellett volna, hogy mit kezdhetsz, hogy mit kell kezdened a talentumoddal!

A lustaságát félelmével palástolja, félelmével pedig lustaságát igazolja. A kis herceg ördögi körben forgó iszákosa juthat az eszünkbe. „Miért iszol? Mert szégyellem magam. És miért szégyelled magad? Mert iszom.” A félelem és lustaság hibás köre így forog: Miért nem csinálsz semmit? Mert félek. És miért félsz? Mert nem csinálok semmit. A gonosz szolga súlyos büntetése megrettent bennünket is, valahányszor félelmekre hivatkozva lustálkodunk, és lustaságunkat félelmekkel takargatjuk.

A talentumát elásót a számadáskor a külső sötétségre vetik, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz. Valahányszor ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket hallunk vagy olvasunk, úgy érezzük, hogy az ítélő, vagy büntető istenképnek mégiscsak van létjogosultsága, hiszen egyszer eljön a végső számadás ideje, amikor Isten, az igazságos bíró, a jókat megjutalmazza és a gonoszokat megbünteti.

Manapság ezzel szemben sokan úgy élnek, mintha Isten nem is létezne. Vagy ami ehhez hasonló, egy komolytalan istenképet rajzolnak maguknak, amelyben „Isten úgyis mindig, mindent megbocsát, hiszen az a dolga...”

Ha a büntető, a nemlétező vagy a komolytalan istenképek közül kellene választani, akkor kétségtelenül a legelső istenkép javára billen a mérleg. Nem azért, mert az Isten nem szeretne mindent megtenni azért, hogy a bűnös embereknek irgalmazzon, hanem azért, mert az élethazugságban élő ember már most egyfajta külső sötétségben van. Az élet és a hit világossága helyett a lusta közöny sötétségében él. A jóságos remény öröme helyett a szomorú kilátástalanság sírása környékezi. Az Isten szeretetével való menyegzői asztalközösség eledelei híján az örök elégedetlenség fogcsikorgatása a jussa.  

Ha a talentumokról szóló példabeszéd zavarba ejtően szerteágazó tanításából egy mozzanatot ki kellene emelni, akkor ez – Ferenc pápa tanítása nyomán is – az úr öröme lehetne. „Az evangélium öröme”, „A szeretet vigassága”, „Az igazság öröme” című dokumentumok Szentatyánk tanításának hangsúlyos elemei. Szervesen illeszkednek ezek Jézus stílusához, aki a földi lehetőségeinket nem siralomvölgyhöz, hanem rendkívül értékes talentumokhoz hasonlítja. Isten ezeket azért bízta ránk, hogy bátran és hűséggel kereskedjünk velük. Hogy ne bénítson meg a félelem és a lustaság. Ráadásul a földi erőfeszítéseinket is nagyra értékelő Istennel való találkozás igazi ráadást tartogat. Azt remélhetjük, hogy az a sok jó és szép, amibe már itt is belekóstolhattunk, milyen kevésnek bizonyul majd Urunk végtelen örömében.