A szerdai evangéliumban hallottuk (szerk.: a cikk alján olvasható), mit kér Zebedeus felesége Jézustól. Ha meggondoljuk, ez a kérés még akkor sem dicséretes, ha nem közvetlenül azután hangzik el, miután az Úr tudtára adja tanítványainak közelgő szenvedését és megváltó kereszthalálát. Így viszont, hogy éppen akkor történt, még kevésbé az. Mint amikor a tékozló fiú kikéri apjától az örökségét.

Vajon elképzelhető-e, hogy a Zebedeus fiak, mielőtt elindulnak az Úrhoz édesanyjukkal, ne mondták volna neki: – Te Mama! A mester most mondott az előbb egy nagyon különös dolgot. Csak nekünk mondta, a 12-nek. Azt mondta, hogy „fölmegyünk Jeruzsálembe, ahol Őt a főpapok és írástudók elfogják, halálra ítélik, majd kiszolgáltatják a rómaiknak, megostorozzák, és keresztre feszítve megölik.”

De ha nem is mondták volna el édesanyjuknak, mert az Úr Jézus esetleg ezt kérte tőlük, akkor is, annyit mindenképpen mondaniuk kellett volna: Te Mama! Ez a kérés most nem alkalmas, nem jó az időzítés. Kérünk, hagyjuk ezt máskorra!  De sajnos nem mondták, és vajon miért?

Nem lehetséges, hogy túlzottan a saját vágyaikkal voltak elfoglalva, a saját vágyaiknak a fogságában voltak? Vajon szabadok voltak-e arra, hogy a Mesterükkel együtt tudjanak érezni? Aligha, mert akkor el kellett volna engedjék a saját álmaikat, a saját vágyaikat.

Mi a helyzet mi velünk? Mi vajon szabadok vagyunk-e a vágyainktól, vajon mi eléggé együttérzünk az érettünk szenvedni készülő Üdvözítőnkkel?

Aztán volt még valami, ami miatt a “Mennydörgés Fiainak” szintén érdemes lett volna önmérsékletet tanúsítaniuk. Hát az apostoltársaik. Rájuk is tekintettel lehettek volna. Akik – helytelen célért ugyan – de próbálták maguk között megharcolni, kiérdemelni, hogy melyikük legyen a nagyobb. Tudjuk, hogy vitatkoztak rajta, érveltek, vállalták egymás közt a megmérettetést. És mit tesznek e helyett a Boanergesz testvérek, Jakab és János? Protekcióhoz folyamodnak, közbenjáróval próbálnak előnyhöz jutni, szinte versenyen kívül. Tudták, hogy Mesterük nagyra értékeli Szalóme igyekezetét, állandó gondoskodását róluk, a tanítványokról. Amikor odaborulnak elé hárman, talán éppen annál az asztalnál ült, amelyen édesanyjuk főztjét fogyasztotta el jóízűen. Érzik, hogy ez nem tisztességes út, mégsem riadnak vissza tőle.

Az sem tartja vissza őket, hogy a társaik neheztelni fognak rájuk. Vajon miért?

Mert nem voltak szabadok a vágyaiktól. Nagyon nem. Földi királyság, földi uralkodás, nagy hatalom, miniszterség, nagy gazdagság, sok szolgáló.Haragot gyújtottak a többi apostol szívében, de érdekes, a Mester szíve mégis nyugodt tudott maradni. Mert ez a helyzet is jó alkalmat adott egy kulcsfontosságú tanításra a szolgálatról és arról, hogy ki hogyan uralkodjon. Magán. Ő látta, ő ugyanis tudta előre, hogy amikor eljön az ideje, ezek az apostolok majd az életüket adják érte. Ki így, ki úgy.

Hát mi vajon, kedves testvérek, hogyan vagyunk a vágyainkkal? Mi vajon szabadok vagyunk-e a vágyainktól? Elég szabadok vagyunk-e arra, hogy együttérezzünk nehéz helyzetben lévő embertársainkkal, és ha tudunk, segítsünk rajtuk?

A Nagyböjt ideje Teremtő Istenünktől ajándékozott kegyelmi idő. Arra kapjuk, hogy legalább egy kicsit visszaszerezzük a szabadságunkat a vágyaink szoros fogságából. Legalább a Nagyhéten, egy kicsit oda tudjunk helyezkedni a keresztfa tövébe, s ha a mi Urunk azt mondja: Szomjazom!, akkor imáinkkal és a könnyeinkkel legalább egy kicsit enyhíteni tudjuk Urunk kínjait.

Szalóme ekkor még a fiait tartotta fontosabbnak az Úr Krisztusnál. De a keresztre feszítéskor már nem a fiai mögött áll valahol, hanem a síró asszonyokkal együtt itt, a keresztfánál.

Akkor már tudta azt, amit minden édesanyának jó lenne belátnia. Hogy akkor szereti a legjobban a gyermekeit, ha az Úr Jézust szereti a legeslegjobban, és ennek megfelelően is neveli a gyermekeit. Ámen.

Horváth Zoltán diakónus homíliája

Elhangzott a Városmajori Jézus Szíve Plébániatemplomban, 2021. március 3-án.