"Megjelent ugyanis megváltó Istenünk kegyelme minden ember számára, s arra tanít minket, hogy szakítsunk az istentelenséggel és az evilági vágyakkal, éljünk fegyelmezetten, szentül és buzgón ezen a világon. Várjuk reményünk boldog beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét, aki önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és jótettekben buzgolkodó, választott népévé tegyen."
Pál apostol Tituszhoz írt levele 2. fejezet 11-14. versei
Itt volt az ünnep, az advent. a karácsony és elmúlt megint... Emlékszem, gyermekként mindig volt ebben valami varázslatos. A fények, az illatok, a csilingelő hangok, örömteli, izgatott várakozás és a boldog nevetés. Sohasem akartam, hogy vége legyen és szerettem volna, hogy ne legyen január, maradjon csak a téli szünet. Gondolom, valahogy így lehettek ezzel Krisztus tanítványai is az első adventkor. Az igazi boldogság volt, ünnep. Még Jézus szavai szerint is hasonló az esküvőhöz, amikor a násznéppel van a vőlegény és az ifjú pár örömében osztozunk mind. Ők sem akarták, hogy véget érjen. Talán ezért is van bennünk tudat alatt, hogy gyermeki lelkülettel ragaszkodunk a kis Jézuskához. Nem akarjuk, hogy felnőjön, hogy jöjjön a húsvét, a kereszt. Maradni akarunk a jászol-bölcsőnél, a betlehemezők énekénél, az arany-tömjén ajándéknál, fahéjas kalács mirhaillatánál, ünnepnél és boldogságnál. De ha Jézus örökre gyermek maradna a megváltás, a kegyelem sem volna!
Nem szabad sohasem felednünk, hogy "Immánuel" születésének komoly oka volt, mégpedig az, hogy minden ember megváltott lehessen, hogy kegyelmet kaphasson az Istentől. No meg az, hogy ez a meg nem érdemelt szeretet megváltoztassa a világ legkeményebb anyagát, az emberi szívet-jellemet. Az, hogy az istentelen vágyaktól űzött ember szakítani tudjon megátalkodott életével és megváltozva, mások javára tudjon boldogan élni ezen a világon. Ez a betlehemi csillag igazi csodája! Ez a pásztoroknak szóló ének igazi örömhíre! Ez hoz dicsőséget az Istenre és ez hozza el a békességet a földre: a mi megváltozásunk és nem a világé és a körülményeké. Pedig mi sokszor ezekre, a külsőségekre figyeltünk talán most is. A díszekre, a megváltozott napokra. De talán most megértettük egy kicsit, hogy a bensőnek kell megváltoznia.
Mert ha a bensőnk megváltozik, akkor örömmel várhatjuk vissza Azt, Aki a legtöbbet tette értünk.
Állt a fiúcska a templom előtt, apja kezét fogva nem akart elmozdulni a felállított betlehemi jelenet elől. Nézte, egyre csak nézte a csecsemőt a bölcsőben.
- Apa, nem fázik? - kérdezte.
- Nem mert be van pólyálva. - válaszolt az apja kicsit türelmetlenül. - Gyere menjünk már! Anya vár otthon.
- De itt nagyon hideg van. - erősködött a gyerek.
- Nézd csak, ott vannak a szülei is, vigyáznak rá. Ne féltsd, gyere!
- És, ha este még hidegebb lesz? - nem akart mozdulni, hiába vonta a felnőtt keze.
- Mindenki más is ott van vele. - hajolt hozzá az apa. - Ott vannak a bölcsek, amott a pásztorok, ott meg az állatok. Nézd, még álmában is mosolyog!- Értem, - nyugodott meg a fiúcska - ha körbevesznek azok, akik szeretnek minket, akkor sohasem fogunk fázni.- Igen. - Mondta gyermeke bölcsességén csodálkozva a szülő és megsimogatta a fejét.
Áldott napot!
Kommentáld!